A kacsa, a gyerek meg a túszejtő garázsajtó avagy egy tök átlagos vasárnap margójára

Sokszor olvasok írásokat, melyek atombiztos tippekkel látnak el:

hogyan lazuljunk el, töltsük aktív pihenéssel a hétvégét, na meg hogyan NE csináljunk semmit vasárnaponként, a következő hét fáradalmainak könnyebb elviselése érdekében.

Itt az idő, hogy belássam: nem vagyok elég laza, de még csak tanulékony sem. Mert nálam a vasárnap általában iskolapéldája annak, hogyan NE relaxáljunk.

Azért elmesélem, hogy legyen vidám öt percetek. Vagy hogy tanuljatok a béna példámon, hátha Nektek jobban megy a pihenés. És még egy klassz „kettőazegyben” receptet is adok mellé.

Szóval az én vasárnapom úgy kezdődik, mint minden lusta, semmirekellő háziasszonyé a világon. Felkelek úgy hajnali hétkor (az átlag hat órás kelések után mondjuk ez laza kezdés!), és nekiállok összerántani a családot.
Ja nem. Csak a fél családot, mert a ház ura hétvégén is serényen dolgozik, hogy legyen mit a húslevesünkbe aprítani.

Mindenekelőtt a betegsége jubileiumi második hetét taposó kétévest készítem fel a „vidám vasárnapra”; mindössze másfél óra alatt lenyomom a gyógyszerek és vitaminok hadát a torkán, majd pelus- és teljes ruházat csere következik, aztán reggeli, végül „mehet a menet!” felkiáltás kíséretében nekikezdünk az 57 négyzetméter módszeres kitakarításának.
A porszívózás és a gyerekkel való portörlés (igen, nálunk ez a közös anya-fia játék; már szinte várom, mikor tör rám a gyámügy a silány gyermeknevelési módszereim miatt) közben viszont gondoskodnunk kell a napi betevőről, igaz?
Igaz.

De rajtam nem lehet kifogni!

Már kivettem a kacsamelleket-combokat, és ma két legyet ütök egy csapásra: kacsalevest főzök, és sült kacsát sütök krumplival! Igazi vasárnapi burzsuj ebéd.
Mire Apa délután hazaér, el lesz ájulva a napi teljesítményünktől!

Az örökmozgóval mindig egy csoda a konyhában dolgozni, hát most sem hazudtolja meg magát.
Nagyjából Bear Grylls-nek érzem magamat főzés közben (mellesleg pont olyan cudar hideg is van a konyhában, amivel ő küzd a natúrában).

Azért megpucolom a zöldségeket. Egy nagy zeller felét, kábé hét répát, némi fehér répát, két kis krumplit, egy vöröshagymát, három gerezd fokhagymát és egy centi hámozott gyömbérgyökeret, és meg is mosom őket.

A nagyobb répákat méretre vágom, hogy könnyebben megpuhuljanak, majd ahogy anyám tanította: mindent bele a fazékba. Vagy kettőbe – mert ugye kicsi konyha, kicsi fazék. Mire kiporciózom a gyerek által háromszor szétdobált zöldségeket rájövök, hogy mégis megférnek egy helyen, úgyhogy sanda mosoly kíséretében egybeöntök mindent, és akkurátusan lemosom a kacsacombokat és melleket.

Ezeket is beledobálom a főzőedénybe, közben pedig azon röhögök, hogy kábé úgy nézhetek ki, mint Goldie Hawn a Vasmacska kölykeiben azzal a különbséggel, hogy én nem egyben nyomkodom a szárnyast a lábasba.

Na, kész.
Mehet a hidegvíz csordultig, meg a fűszerek: só, egész feketebors, némi római kömény, két leveskocka (tökmindegy milyen, ugyanannyi E-betű van benne).
Aztán ahogy a gyerek szokta, elégedetten ordítom, hogy „Lááááángoooooooolj!” – és azzal begyújtom a gázt. Profi vagyok, még csak fél kettő.

A leves lassú tűzön rotyog, háromkor a túlpörgött aprótalpú kimerülten szortyogva alszik a kanapén, én pedig már a steak burgonyával is kész vagyok: a krumplicikkek gyönyörű, sós-borsos-fűszerpaprikás-rozmaringos rendetlenségben, olívaolajjal összeforgatva várakoznak.

És akkor leülök, hogy RELAXÁLJAK.

Mert az anyám által adott húsleves recept annyira tuti, hogy pár óra alatt készre főzi magát (csak a habot kell néha leszedni róla). A húst elegendő a második etapban kirántani a léből – már megszívta magát a levesből és a fenséges kacsaíz is átjárja a levet – és bedobni a sütőbe, hogy sóval, borssal és némi pirospaprikával bedörzsölve szaftosra-ropogósra-pirosra sülje magát úgy 180 fokon, a körettel együtt.

Majdnem meditatív, elégedett állapotban teszem a vasárnapi semmit már tíz egész perce, amikor a mobilom néma villódzással tudatja, hogy másik felem beszélni kíván velem.
Harmadszor.
Visszahívom és megtudom, hogy Ő lent vár rám. A mi kis tákolmány garázsunkban, ami lengőajtós.
Mely ajtó beállás után leszakadt – rá az autóra. Ő pedig bent ragadt.

Ó, édes november! – mondom, majd felcirógatom álmai legjobbjából a dedet és búbig öltözve lemegyünk kimenteni Apát.

Negyed óra múlva, a lépcsőn felfelé tartva a gyerek álomittasan közli: hősök vagyunk! Én pedig konstatálva, hogy ebből ma már csak kacsavacsora lesz (viszont a relax ma (is) kimaradt), sóhajtva azt felelem:

HŐSÖK VAGYUNK FIAM, HŐSÖK.

Eve

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.