Én igazán jó anya szeretnék lenni. De azt hogyan kell?

Csak ülünk egymással szemben. Mindketten idegesek vagyunk, a szánk vékony vonallá préselve.

Jézusom! Hisz olyan, mintha tükörbe bámulnék.

Minden gesztusom, minden mimikám, az összehúzott szemem, a vonallá préselt ajkaim, minden, még ahogy ül, az is az enyém.

A 8 éves kicsi ,,Orsika”. Hiába, az én lányom. Az én nevelésem.

Akkor meg most miért nem tudom, mi a fenét kezdjek vele?

Vágjam pofon? Bár megőrjít, és legszívesebben jól megráznám, nem fog pofont kapni. Csak a tehetetlen ember üt, én meg nem vagyok az. Csak baromi pipa. Nem szoktam megütni, most sem fogom.
Akkor mi legyen?

A fejemben egymást kergetik az internetről, játszótérről, rokonoktól és ismerősöktől  felszippantott tanácsok, ítéletek…. 

,,Nevelj következetesen!”
,,Vond be a döntésekbe!”
,,Bánj vele gyerekként!”
,,Ne bánj vele gyerekként!”
,,Állíts szigorú határokat, ne hagyd, hogy hülyét csináljon belőled!”
,,Légy elnéző, ne siettesd, hisz csak gyerek!”
,,Meg kell fegyelmezni, mert elkanászodik!”
,,Ne bántsd, büntetni fizikailag nem szabad!”

És a többi, és a többi…

Egymásnak homlokegyenest ellentmondó mantrák.

Felrémlik előttem, mikor én voltam az a dacos kislány, aki büntit kapott. Emlékszem, azt gondoltam, a felnőtteknek könnyű, csak dirigálnak,  és nem értik a gyerekeket.
Pedig felnőttnek lenni egy dacos kiskamasszal szemben minden, csak nem könnyű.

Ő most biztosan azt gondolja, én csak dirigálok, és nem értem meg őt.

Én meg azt gondolom, miért olyan nehéz szót fogadni, ha mondok valamit?

Kattog az agyam, miközben még mindig ott ülök a duzzogó nyolcévessel szemben. Farkasszemet nézünk. Mindkettőnk szája, még mindig összepréselve.
Ő dacos és vérig sértett. Én bosszús vagyok és tanácstalan.

Hogy csináljam, hogy ne rontsam el? Hogy csináljam, hogy jó anya legyek?
A higgadt szigor mellett döntök.

– Szeretném, ha mennél, és összepakolnál a szobában. – szólalok meg végül. – Aztán pedig készülj a lefekvéshez.
– Ez nem igazság! Nem is én pakoltam szét! És nem akarok még lefeküdni.
– Nem kérdeztem. Csak menj! – nyomatékosítom.
– Ez akkor sem igazság! – ugrik fel, félig dacosan, félig már sírva. Haragszik rám, haragszik az öccsére és az egész világra.

 Úgy érzi, az élet igazságtalan.
Egyet gondolunk. Én is úgy érzem.

Szívesen visszakapnám azt az édes kisbabát, akinek még én voltam a minden, és nem szegült ellen .

Persze tudom, semmi sem tart örökké. Még néhány év, és visszasírom majd az áldott, rémesen egyszerű kiskamaszt. Biztosan így lesz.

De most kikészít. Még akkor is, ha épp olyan, mint én, csak kicsiben.

K.O.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.