A férjem azt mondta: ne dolgozzak, nincs rá szükség

 

A sok évig tartó, közös, kitartó munkának és igen, főként a férjem szakmai sikereinek köszönhetően mára már elvész a bevételem a családi kasszában.

Igaz, ő soha nem felejti el megemlíteni akár mások előtt sem, hogy közel sem lenne ilyen sikeres, ha biztos támogató háttérként nem állok pont én mögötte. Így aztán egyik este, egy sima hétköznapi, fektetés utáni, esti beszélgetés alatt egyszer csak megszületett részéről a felajánlás, hogy ne dolgozzak tovább. Így nyugodtabban tudnám ellátni családanyai teendőimet, melyek valljuk be, a gyerekek számának növekedésével igencsak megnövekedtek.

Férjem kérdőn nézett rám, én pedig éreztem, hogy

kedves, nyílt tekintetét nézve is egyre feljebb megy bennem a pumpa.

Egyszerűen el sem tudtam képzelni azt, hogy ne csináljak SEMMI mást, csak anya és feleség legyek. Hiszen én iszonyúan szeretem a munkám!!

És annyi mindenen mentem keresztül, annyit güriztem, hogy dolgozhassak benne… Igaz, nem fizet olyan jól, mint az övé. Talán (csak talán, de közel sem biztos) úgy fizetne, ha nem maradtam volna ki a melóból többször is 3-3 évet, a közös gyerekeink születése után. De akkor is: azzal ,,fenyegetni” engem, még ha jóindulattal is, hogy elveszíthetem az önálló szakmai hátterem, hogy ,,csak” a háttérországuk legyek…

Imádom őt is, a gyerekeket is – mégis, már a lehetőség is megrémített. 

Így aztán, a pohár bor felett, mellyel épp koccintottunk, a tőlem telhető legkedvesebben közöltem vele, hogy értékelem a gesztust, de ha még egyszer komolyan fel meri hozni ezt nekem,

egészen látványosan ki fogom verni a balhét. Valószínűleg.

Elmondtam azt is, hogy ha ezt a modellt kívánja követni, azt picivel előbb kellett volna meggondolnia: ahhoz másik nőt kellett volna választani ugyanis. Vagy mondjuk egy aranyhalat, aki szép és dísznek van… Sajnos, én tökéletesen alkalmatlan vagyok erre.

Hogy hülye vagyok? A barátnőim szerint igen.

Meglehet.

Mert pár hét múlva, nagy nyugalommal megemlítettem nekik a következő, csakcsajos beszélgetésen a témát. 
Hogy én ott miket kaptam!
Volt, akit szerintem jobban felizgatott és megviselt a téma, mint minket a férjemmel összesen. 

Volt, aki őszintén megmondta: szerinte önző dolog lett volna elfogadni az ajánlatot.

Meglepőbb volt, hogy akadt olyan is, aki szerint önző dolog volt NEM elfogadni azt, hiszen szebb, nyugodtabb anya, feleség lehetnék – mi jogon veszem el ennek esélyét a családomtól? Mert dolgozni szeretnék?? De hát nem is keresek sokat! Micsoda marhaság… 

 

Elmeséltem nekik, hogy én ezt a dolgot már próbáltam. Nem a levegőbe beszélek, mikor azt mondom, nekem a munka nélküli lét nem megy. Egy alkalommal kerek két hétig (ami sokkal, de sokkal hosszabb idő tud ám lenni, mint amilyennek így leírva tűnik!) tudatosan nem dolgoztam, csak a családdal, háztartással, magammal, ilyesmivel foglalkoztam. 

Két nap alatt lett csillogó a ház. Következett a kert s a magam helyrehozatala: nem mondom, jó érzés volt kicsit kikupálódni… De ez mind olyan dolog, aminek nincs vége.
A mosogató újra megtelik, a gaz újra kinő, az ablak újra koszos lesz, újabb gép mosnivaló, újabb hajfestés, újabb új ruha, újabb manikűr jön. Az egésznek semmi maradandó haszna nincsen!
Mert mondjuk mi a jó abban, hogy csillog a ház, miközben rajtam kívül senki be nem teszi a lábát napközben? Vagy tök jól nézek ki, miközben tejet veszek a gyereknek? Hívjak oda valakit, hogy megmutassam? MINEK?
A két hét elteltével csinos voltam, de olyan pocsékul éreztem magam, mint aki nem szabin van, hanem börtönben.
Köszönöm, én inkább dolgozom, azután, munka után összerántom a házat vállalhatóra. Hetente egyszer is elég itthon a csillogás!  Kéthetente a hajfestés, heti egyszer a fűnyírás.
Mert a kert, ház, ruhák mind értünk vannak, nem mi értük: nem vagyok hajlandó ennek a végeérhetetlen körforgásnak a rabjaként élni úgy, hogy közben valóban rabnak is érzem magam.

 Megkaptam erre: takarítónő, bébiszitter, kertész!!

Hát persze, persze. Ezek biztosan mind tök jól esnének.
Ezeknél jobban már csak azt szeretem, ha én vagyok a gyerekekkel, ha a férjemmel kettesben festjük a kerítést, nyírjuk a sövényt, főzzük a bográcsost. 

Van, ami nem változik.

Én voltam ott mellette akkor is, mikor egy icipici, bérelt lakásba vittük haza az első gyerekünket.

Mikor megvettük az első, fapados kocsinkat.

Mikor számolgatni kellett, hogy miből menjen az oviba a menzapénz.

Szóval most, bár megtehetném, igen, mégsem fogom eljátszani a nőt, aki dirigál a kertésznek, bébiszittert hív és reggelente a sarki fodrásszal bodoríttatja a haját. Vagy abbahagyja a gondolkodást és nincsenek ambíciói többé. Aki mostantól az esztétikára összpontosít az eddigi céljai helyett…

Néha, mondjuk hetente egyszer igen, jól esik megengedni, hogy elvigyen a férjem randevúzni és ilyenkor felveszem azt a ruhát, megcsinálom úgy a hajam, magamra teszem azt a parfümöt.

De ez csak az egyik árnyalata a kapcsolatunknak, nem az egyetlen: ugyanúgy hozzátartozik az is, amikor éjfélig beszélgetünk pizsamában a kanapén (igen, munkáról is), vagy köhögve nevetünk a bográcsos mellett a füsttől.

 

És, ha bármi történne (ne történjen), ugyanígy hozzátartozna bátorítón megfogni a kezét, visszaülni egy kisebb kocsiba, újra számolni a menzapénzt.

 

Úgyhogy köszönöm, de én inkább maradnék saját magam. Az, aki mellette szeretne állni a párjának mindenben, nem csak fényes kiegészítőként fityegni az oldalán, aki helyett mindent (vagy majdnem mindent) megcsinál valaki más, hogy tovább szép, pihent maradhasson. 

Szóval a férjemmel ott és akkor, gyorsan témát váltottunk.
A lányokkal kicsit tovább tartott, de végül ők is elfogadták a miértjeimet.

Ennek már hat éve. Azóta sem került elő újra a dolog.

És, nem fogjátok kitalálni: azóta is dolgozom. Boldogan.

 

One thought on “A férjem azt mondta: ne dolgozzak, nincs rá szükség

  1. Szia ! Ezt én is megkaptam ezt a felajálnást szinte utasításként !saját vállalkozást hagytam magam mögött mert 5 céget vezet és semmi segítségünk !És nem hajat bodorítok egésznap Á-bol B -be hordom gyermekeim suli edzés vezetni tanulás stb. Minden nap diétás egésznapos menüvel engedem el a férjem nem könnyű! 5kor kelek de ők boldogok és kiegyensulyozottak bátmikor kellek kéznèl vagyok nagyon hálásak ezèrt!Börtön????igen néha igen de értük mindent mikor látom a háttérországom által elért sikereket akkor büszke vagyok magamra!!!!!Ha felnőnek nyugodtan dolgozhatok hobbyként hisz nem ebböl élünk de most csak az övék vagyok!Egy kamasz hálás ölelése mindennél többet èr nekem! Ez az èn törtènetem? üdv.:Győri Kata

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.