A kavicsbogár – A nap hőse

Ha néhány nap múlva nem kellett volna fekete-fehérbe öltözniük, és a többi napbarnított gyerekkel együtt felsorakozniuk az árnyas iskolaudvaron, észre se vették volna, hogy belopózott a szeptember.

Ha pedig már belopózott, alapos felfordulást is csinált, a nap java részére elválasztva egymástól a barátokat. Virágot a harmadik, Sebit az ötödik osztály barlangja nyelte el, a csapat többi tagját pedig Bog kivételével kénytelenek voltak otthon hagyni.

Az első napon az állatok még teljes létszámban elkísérték őket az iskola forgalmas kapujáig, ahol viszont Milka cica azonnal rájött, hogy ez nem neki való. Kifinomult hallását bántotta a zsivaj, ráadásul fél délelőtt mosakodni kényszerült, mert tucatnyi simogató gyerekkéz tucatnyi idegen illatot hagyott az ő pompázatos bundáján. Csiguli is az otthonmaradás mellett döntött, miután a legelső szünetben kiesett Sebi zsebéből, és a focizó sokaság kis híján agyontaposta. Bog lélekjelenlétének köszönhette csupán, hogy megmenekült. A kitartó Dongó kutyát nem zavarták sem a simogató kezek, sem a topogó lábak, éppen ellenkezőleg. Nagyon elszomorodott, amikor megtudta, hogy ebek számára nemcsak az iskola épületébe, hanem az udvarára is tilos a bemenet. Mindenesetre azután is minden nap a bejáratig kísérte barátait. Az iskola a kavicsbogár életében okozta a legkisebb változást. Felváltva utazott hol Sebi, hol Virág zsebében, olykor még szunyókált is. Az első napokban Sebi nagylelkűen hagyta, sőt titokban kérte, hogy inkább tartson a kislánnyal.

Virág hősiesen mosolygott a suliban mindenkire. Ha hívták, ment, ha kérdezték, válaszolt, és ettől irgalmatlanul kifáradt délutánra. A tanító néni és Papó dicsérte, Bog és Sebi vigasztalta, de neki végig és egyfolytában az állatai hiányoztak. Ezen még Bog jelenléte sem segített. Csiguli hősiesen újra ajánlkozott zsebbéli kísérőnek. Virág megköszönte, de csak a fejét rázta. Repülőleckék ide vagy oda, a kis puhatestű mozgása és észjárása egyaránt túl lassú volt a kislány számára. Főleg ezen a harci bevetésen, aminek az iskolát tartotta egyelőre.

Virág a második hét végén úgy érezte, mintha már hosszú-hosszú hónapok, sőt évek óta koptatná új iskolája padjait. Vagy inkább a padok koptatnák őt. Tízórai szünetre csöngettek, de ő ahelyett, hogy előszedte volna a szendvicsét, kiszaladt az udvarra. Olyan céltudatosan sietett, hogy az ügyeletesnek eszébe sem jutott megállítani. Kék ég alá, zöld levelek közé vágyott, és ez csak az udvar végében volt meg így együtt. Öreg tölgyfa állt ott. Gyereknemzedékek hosszú sorát látta már felnőni, kérgébe vésve hordozta üzeneteiket, de szívós karjait még mindig, sőt egyre inkább lefelé terjesztette, megadó szeretettel csábítva felmászásra az arra járókat.

Virág szórakozottan simogatta a tenyerektől, talpaktól fényesre kopott ág-göcsörtöket, és észre se vette, hogy mikor kapaszkodott beléjük. Addig mászott, ameddig csak engedték az ágak. Mivel a súlya kicsi volt, karja-lába pedig ügyes, nagyon magasra engedték. Mókus-múltjára emlékezve megült egy ágvillában, ami még éppen elbírta. Szívesen megröptette volna Bogot, de aznap éppen Sebi volt a soros a kavicshurcolásban.

A hullámos szélű tölgyfalevelek csokrán, amelyet Virág éppen megcsodálni készült, szintén üldögélt egy apró valaki, és éppen őt csodálta. Amikor Virág észrevette, örömmel a kötényruhája zsebébe invitálta, az apró lény pedig készségesen bebújt oda.

– Nézzétek, betörő! Betörő van a tölgyfán! – jött a kiáltás odalentről.

– Vaksi vagy! Nem látod, hogy az egy gyerek? Méghozzá az új lány.

– Hé! Nem tudsz lejönni? Szóljunk valakinek?

Virág válasz helyett villámgyorsan mászni kezdett lefelé. A fa alatt atlétatrikós, tornagatyás fiúk gyülekeztek. Megismerte őket, Sebi osztálytársai voltak. Szerencsére sípszó harsant, mire mind elszaladtak, és ő nyugodtan a földre huppanhatott anélkül, hogy újabb kellemetlen kérdéseket tennének föl neki.

Remélte, hogy a tanító néni azt gondolja majd, pisilni volt. Úgy is történt. Mások is lekéshették az órakezdést, de tanév eleje lévén még mindenki megúszta egy általános „legközelebb igyekezzetek időben visszaérni a mosdóból” intelemmel.

Az év eleji ismétlés végére értek, röpdolgozat következett. Mindenki buzgón körmölt, amikor a ritka csendbe hangos ciripelés hasított bele. Janka néni kezében megállt a táblafilc. Döbbenten fordult hátra.

– Ki hozott mobilt az iskolába? Sose hittem volna, hogy még szeptember vége előtt elfelejtitek, mire kértelek benneteket!

A ciripelés elhallgatott, de nem akadt felelőse. Senkinél sem volt telefon. Tudjuk, tudjuk, anyuék hallották szülőin, jött a morgás mindenfelől. A ciripelés mégis újra kezdődött.

– Kinek van kedve viccelődni?

Senkinek sem volt. A hang is abbamaradt. Összpontosítsunk a feladatra! A sok fej a füzetébe bújt. Erre megint megszólalt: cirip, cirip. Cirip-cirip-cipciripp, egyre szemtelenebbül!

– Nem a te zsebedből szól? – bökte oldalba Virágot a padtársa.

Tényleg, tagadhatatlanul onnan jött a hang. A kislány nem tehetett mást, zsebébe kotort, és megnyúlt arccal a tanító néni felé nyújtotta a tenyerét. Nagy, karcsú, szurokfekete bogár ült rajta. Két hosszú, szelvényes csápja ívbe görbült, mint két pecabot, amikor éppen kapás van. Karmos lábaival vitézül kapaszkodott Virág mutatóujjába. Kackiás manólovag, aki éppen párbajra hívható ellenfelet keres.

Janka néni összecsapta a kezét, fejét csóválta, de végül felnevetett.

– Tényleg jó kis csengőhangot ad ki magából ez a csodabogár!

Az osztály felbolydult. Janka néni kikereste a határozóból a nagy hőscincért. Virág büszkén hallotta, hogy felfedezettje milyen rendkívüli: nem a szájával énekel, nem is szárnyával vagy lábával hegedül, hanem kecsesen bólogatva kemény kitingallérját percegteti.

– Ezt a testrészt tornak nevezik. – mutogatta a kislány mindenkinek. – A hőscincér ezzel ciripel!

Időközben kicsöngettek, így kivihette a bogarat az udvarra. A látványosság híre gyorsan elterjedt. Természetesen az aggódó Sebi is hamar előkerült, osztálytársai gyűrűjében.

– Ő vitte be a bogarat az osztályba! Ugye, te ismered?

Sebi először azt hitte, fel vannak háborodva Virág viselkedésén, de aztán rájött, hogy inkább csodálat bujkál a hangjukban.

– Na és akkor mi van? – kérdezte tettetett közönnyel.

– A sulin kívül folyton együtt mászkáltok. Láttuk! A barátnőd?

Sebi elvörösödött. Bog elkerekedett szemmel hallgatózott zsebbéli rejtekében.

– Dehogyis! Csak barátok vagyunk – bökte ki Sebi, és könyökénél fogva fürgén a tölgyfa irányába kormányozta a hirtelen hírnévtől megilletődött cincérhordozót.

Bog segítségével Virág elbúcsúzott a nap kimerült hősétől, szabadon engedte, majd Sebivel együtt a fa tövébe telepedett.

– Azt hittem, hogy „csak” nélkül vagyunk barátok – borongott a kislány.

– Persze, hogy „csak” nélkül – hökkent meg Sebi. – Az a „csak” csak úgy kijött. Ugye, Bog?

– Naná, naná! – bizonygatta a kavicsbogár.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük