A kavicsbogár – Bob, a bab

Amikor szombat reggel Anyu és Sebi kisétált a piacra, még nem tudták, mit fognak venni. Mint mindig, az most is attól függött, hogy éppen mi halmozódott legszebben a piaci asztalokon, ládákban, kosarakban és ponyvákon.

Egy fejtett tarkababot kínálgató néni előtt elhaladva Sebi érezte, hogy zsebre dugott kezét Bog bökdösi, bizsergeti. Rögtön megrendelte Anyutól a fejtettbab-levest ebédre. Mivel a bökdösés nem szűnt meg azután sem, hogy az első zacskó babot megvették, kénytelenek voltak visszafordulni egy másodikért. Hiszen ha minden szemet megesznek, mivel fognak játszani azután?

Otthon az egyik zacskórakomány babot Anyu beáztatta, hadd puhuljon, mielőtt a fazékba kerül. A másik zacskóval Sebi kivonult a kertbe, és a garázs előtti betonon kiborította.

– Így legalább nem lesznek útban a terasz-asztalon ebédnél! – kurjantotta a konyha felé, Anyu kérdő tekintetére válaszolva. Igazándiból nem akarta, hogy a babszemekkel játszadozó Bognak bujkálnia kelljen.

Az utóbbi napokban a kavicsbogár mintha belefáradt volna az állandó rejtőzködésbe. A gyerekek az iskola miatt kevesebbet foglalkozhattak vele, és felgyülemlett játékos kedvével nem tudott mit kezdeni. Lehet, hogy a nyáron egy kicsit elkényeztették?

Akárhogy is, most valósággal beleszeretett a tarkababba. A babhéj-minták változatainak száma végtelennek tetszett. Volt ott lila bab, barna bab, fekete bab, fehér bab. Voltak egyszínűek, foltosak, cirmosak és pöttyösek, sőt olyan is akadt, amelyik a foltjai között, vagy éppen rajtuk viselte pöttyeit. A tarkák némelyikén megvolt mind a négy szín, másokon csak kettő vagy három. Domború hátuk úgy csillogott, mint a kifényesített cipőorr.

Bog közéjük vetette magát. Taszigálta, ütköztette, pörgette őket a betonon, mint egy mini dodzsem, és fennhangon örvendezett a színek, minták kavalkádjának. Sebi hallgatta kavicsbarátja lelkendezését, és közben önkéntelenül csoportosítgatni kezdte a színpompás, élő kavicsokat. Vagy… miket is? Te jó szagú paszulyvirág!

– Te Bog! – súgta gyengéden. – Be ne golyózz már! Hiszen ezek csak babszemek! Érted? Élőlények, persze, mert hát magok, meg kavicsszerűek is, mint te, de azért mégsem kavicsbogarak!

– Köszi az ünneprontást, főokos! – csattant fel a kavics ingerülten. A pörgést azonnal abbahagyta, és tüntetően a babszemek közé pottyant. – Képzeld, tisztában vagyok vele, hogy mik ezek. Nagyon fájt volna neked, ha még egy kicsit jól érzem magam közöttük?

Sebi kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Tudta, hogy Bog azért játssza a sértődöttet, mert egy kicsit szégyelli elgyengülését. Hiába is titkolta volna, látszott, hogy vágyik a hozzá hasonlók társaságára. Titokban biztos magányosnak érzi magát néha, és olyankor vigasztalásra szorul.

– A babok majdnem olyan szépek, mint te. Ez a nagy még hasonlít is hozzád a fekete pöttyeivel. – mondta Sebi, és a térdére tette azt a bizonyos babszemet.

Bog látva, hogy megértésre talált, örömmel kiengesztelődött, és rögtön a bab-kavics mellé telepedett. Nekifogott, hogy új szemfoltokat nyisson körös-körül a testén, lehetőleg pontosan ott és akkorákat, ahogy azt a babon látta. A hasonlóság ezzel még feltűnőbb lett, eltekintve a méretbeli különbségtől. Bog kétszer akkora volt, mint a piaci körökben egészen termetesnek számító fejtettbab-szem. A kavicsbogár titokban nagyon szerette volna, ha neki is volna bemélyedés az egyik oldalán, pici száraz köldökfolttal, amelyen keresztül a bab-baba az óvó hüvelyhez, és vele az anyanövényhez kapcsolódott.

– Jé, neked is lett egy fogadott kistesód! – somolygott Sebi.

– Akkor nem bánod, ha magammal viszem a zsebedbe? Ott mindig tudnék játszani vele. – kunyerált Bog.

Sebi nem bánta, bár el sem tudta képzelni, miért játszana annyit egy babszemmel Bog, akit a zsebben található más érdekes kacatok (például befőttes gumik, gemkapcsok és fakéreg-darabok) egyébként halálosan untattak.

Bog persze nem vallotta be, hogy alvóbabának szánja a magot. Alvóbabnak. Pedig Sebi megértette volna, hiszen ő akkoriban Dézivel, egy barna plüssnyúllal aludt.

A bab a Bob nevet kapta.

Eközben Anyu sem tétlenkedett. Remek bablevest főzött, amiből annyit ettek, hogy a második fogásnak szánt palacsintát már meg sem sütötték. A kikevert masszának a hűtőben kellett megvárnia, hogy csak vacsora előtt kerüljön a serpenyőbe.

Este Sebi töltögette a palacsintákat, felét szamócadzsemmel, felét kakaóval. Nyolcat evett meg összesen, amennyit még soha. Farkasétvágya lett, hiszen délután rengeteget kertészkedett. A kocsibeálló és a kerítés közötti területet felásta, és elültette a második babos zacskó tartalmát, természetesen Bob kivételével.

A következő hetek enyhe délutánjain Sebi lelkiismeretesen öntözgette a babos ágyást. A hosszúra nyúló ősz során minden gyorsan kicsírázó babszemnek volt ideje szárat-levelet növeszteni, a drótkerítésre felfutni, sőt virágozni is. A sok kis fehér babvirág olyan volt, mintha apró pillangók szállták volna meg a sövényt, amivé Sebi ültetvénye fejlődött.

Termést hozni azonban már nem volt ideje a babsövénynek. A talaj menti fagyok megcsipkedték, a november végi ködök megbetegítették, méhek helyett is csak Bog döngicsélt már körülötte. Néha, amikor bokros teendői közepette olykor mégiscsak egyedül érezte magát, a kavicsbogár repülve megsétáltatta a szárak között Bobot. Miután azonban a babtövek végleg elfagytak, az alvóbab mindig a pusztulásukat juttatta Bog eszébe, és egyre kevésbé szívesen játszott vagy aludt vele.

– Nem való nekem ilyen halandó társ! – gondolta lemondóan, és egy óvatlan pillanatban a teraszlépcső mellett álló leanderbokor dézsájába ejtette Bobot.

A bab héja elvesztette a fényét attól, hogy olyan sok időt töltött egy gyerekzsebben, üveggolyók és ceruzacsonkok között hányódva. Ráncos lett, és egészen kavics-szerűvé szürkült. Anyu nem is vette észre a potyautas babszemet, amikor tél közeledtével Nagyapa és Lestyán bácsi becipelték a leandert a kissé sötét és hűvös, de legalább biztosan fagymentes előszobába.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük