Érőfélben volt az ősz, akárcsak a szilva. Virág és Papó háza mellett öreg szilvafa roskadozott. Egyik terjedelmes, gyümölccsel rakott ágával rákönyökölt az ereszre, a másikkal pedig a földön tenyerelt, amíg Papó meg nem támasztotta egy villás ág-mankóval.

Ez a megtámasztott, alacsony ág volt Virág kedvence, mert nyújtózkodás nélkül lehetett róla szilvát szedni. Leszakított egy gyümölcsöt, Dongó kutya orra elé tartotta, és megkérdezte:

– Szerinted édes?

Dongó megszimatolta a szilvát, és szagértő módjára eldöntötte, hogy elég cukros-e, tehát lekvárba, vagy még savanyú, és inkább befőttbe való. A kétfülű kosárban lekvárhoz, az egyfülűben befőtthöz gyűlt a termés. Dongó eleinte a fogai közé vette és maga pottyantotta a szilvát a megfelelő kosárba, de Papó kérésére később csak az orrával pöckölte le Virág tenyeréből. Papó szerint nem kell, hogy a gyümölcsöt előnyalogassák, éppen elég, ha ő a kerti csapnál alaposan átöblíti tartósítás előtt. Sebi nagypapája estére ígérte, hogy átjön a szilváért, és szed is még hozzá. Holnap a nagymamával elkezdhetik a befőzést.

Virág egy vászontarisznyába útravalót is szedett saját magának és Papónak. Ide csak a legszebb, nem túlérett, de nem is túl zöld szilvák kerülhettek, ugyanis Virág élete első éjszakai horgászatára készült, és azt akarta, hogy azon minden tökéletes legyen.

Papó egész nyáron mondogatta, hogy egyszer a kislány is kint maradhat vele a vízen alkonyat után, de nehezen szánta rá magát, hogy beváltsa ígéretét. Hajnali és esti szürkületben is horgásztak már együtt, na de sötétben, az egészen más. Virág mindig elég sokat beszélt a csónakban, amit sem a hal, sem Papó nem bánt, viszont sokat mocorgott, ami viszont a halakat is és a horgászt is zavarta. A langyos esték száma azonban rohamosan ritkult, úgyhogy Papó elhatározta: kapás ide vagy oda, az utolsó szeptemberi péntek éjjelen mégiscsak vele mehet horgászni a lánya.

Horgászfelszerelés és elemózsia, szúnyogriasztó és meleg ruha, pokrócok és kempinglámpa, mind-mind a csónakba vándorolt. Virág szeretett volna mesekönyvet és gyerekújságot is hozni, de apja lebeszélte róla. Úgyis hamar sötét lesz az olvasáshoz, a lámpa pedig csak még inkább odavonzza az amúgy is túlságosan érdeklődő árvaszúnyogokat. Vérszívó társaikkal ellentétben ezeket nem tartotta távol a csónaktól a parázsló füstölőspirál illata sem. Sötétedés táján hatalmas felhőket alkottak a víz felett, és mindent megszálltak, ami megtörte a vízfelszín hullámainak egyhangúságát.

Virágék beeveztek, horgonyt vetettek, elrendezkedtek. Papó felcsalizta a két horgot, kényelmesen letámasztotta a horgászbotokat, és kezdetét vehette a békés szemlélődés. A kislány a csónak aljába heveredett egy négyrét hajtott takaróra, és tarkóját az ülésdeszkának támasztotta. Az alkonyi felhők változékony színeit próbálta szavakba önteni.

– Ha rajzórán ilyet festenék, biztosan kinevetnének! Ki látott már háromszínű felhőt? Piros, lila és rózsaszín egyszerre! Sőt, az ott meg kék, szürke és fekete! De nem is, mert most már bordó… vagyis vörös… vagy narancssárga. Hűha, ilyet nem is lehet festeni!

– Azért egyszer megpróbálhatnád. Aki pedig hitetlenkedik, evezzen ki egyszer napnyugtakor, és meglátja, hogy igazat festettél.

– Nézd, Papó, az a zöld felhő milyen alacsonyan száll!

– Nem látom. Hol?

– Ott, ott! És ereszkedik!

– Hajjaj, jól mondod! Száll is, ereszkedik is, ráadásul mifelénk jön! Ugye nincs nyitva az ennivalós kosár?

– Miért? Éhes a felhő?

– Lehet, hogy éhes, de nem a mi szendvicsünkre. A növények nedveit szereti. Viszont le fog szállni a csónakunkra, és mindenre, ami benne van, mert fáradt és kíváncsi árvaszúnyogok felhője. Azért nevezik őket árvának, mert nem szívnak vért. Ne félj tőlük.

– Nem félek, de talán mégis arrébb evezhetnénk előlük… – vetette fel bizonytalanul a kislány.

– Fölösleges megpróbálni, úgyis utolérnek. Elüldögélnek itt nálunk egy darabig, aztán egyszer csak odébb állnak, majd meglátod!

Ahogy a szúnyogfelhő közeledett, és a zümmögő kórus egyre hangosabb lett, Virág rájött, hogy már egy ideje hallotta őket, csak azt nem tudta volna megmondani, mióta. Az egész világ szúnyoghangon dünnyögött.

A naplemente fényjátéka rövidebbnek tűnt, mint máskor, mert elfüggönyözte a rovarhad. Mintha az égi narancs idegesen magára húzta volna a láthatárt, mint egy takaró szélét.

– Nahát, néhány szúnyog ideült a csónak peremére! – újságolta Virág.

– Mit mondasz? Csak néhány? – berzenkedett az apja, és nyakig húzta dzsekijén a cipzárt.

– Hát, néhány… néhány millió! – kuncogott a kislány zavartan, mert a csónak és összes holmijuk egy pillanat alatt zizegő szárnyú szúnyogok alkotta, finoman hullámzó bundába öltözött.

Az ártalmatlan, apró rovarok áradata egyszerre volt fenséges, undorító és mulatságos. Minden egyes szúnyog két bolyhos csápban kezdődött és a tömeg színéért felelős, halványzöld potrohban végződött. Egyesek latba vetették púpos hátukat, és arrébb lökdösték vele társaikat, ki tudja mi után tülekedve. A többiek egy darabig tűrték ezt, majd pár centivel odébb repültek, hogy azután fáradtan merengjenek a szúnyogélet rövidségéről. Amiknek nem jutott ülőhely, azok tömege a csónak fölött kavargott, néhány későn fekvő fecske és korán kelő denevér legnagyobb örömére.

– Jó étvágyat, kedves vacsoravendégek! – szólt fel nekik Papó, erőltetett jókedvvel. – Egyetek sokat és gyorsan, mert veletek ellentétben én nem szeretem a szúnyogot a szájamban, és így horgászni sem tudok rendesen!

Virág egy darabig még söprögette térdéről, válláról a potyautasokat, aztán csak gubbasztott fejére húzott kapucnival, és várta, hogy a szúnyogok végre álomra hajtsák mákszemnyi fejüket – valahol máshol. Nem sejtette még, hogy a nyugodalmas horgászatnak erre az éjszakára végleg befellegzett.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>