Leila, a kiskecske napról napra nőtt és erősödött. Egyre több időt töltött legelészéssel, amiben egyre ügyesebb lett. Olyannyira, hogy Papó megállapította: eljött az ideje egy tágas kecskekarám építésének, hacsak nem akarják, hogy a konyhakert és a gyümölcsös kietlen pusztasággá váljon, mire eljön a tavasz.

– Dongó nem tud majd az elkerített kecskeólban aludni – sajnálkozott Papó. – Akármilyen okos kutya, a kiskapun át mégse közlekedhet, hiszen nem tud a retesszel bánni!

Leila nem nagyon bánkódott, amikor Dongó a karámon kívülre költözött. Milka cica és Biri, a plüssbárány éppen eléggé melegítette éjjel, nappal pedig azért nem fázott, mert a karámban ugrabugrált.

A kiskecske és a kutya barátsága mindenesetre megmaradt. Ha szép volt az idő, és nem kellett másnapra sokat tanulniuk, a gyerekek legeltetni vitték Leilát a rétre, ahová Dongó is elkísérte őket. Lelkesen futkározott, bogarászott velük, de közben fél szemét mindig a kecskén tartotta. Ha úgy érezte, Leila túl közel merészkedik az útszéli árokhoz, visszaterelte onnan, bár néha olyankor is terelgetni próbálta, amikor a gyerekek szerint nem is lett volna szükség rá. Élvezte a tudományát, és igazából Leila se bánta a soron kívüli fogócskát, amibe a kavicsbogár és a kobold is szívesen bekapcsolódott.

 

A gyerekek egy napos kora délutánon letelepedtek a levéltelen, de a szélben már barkákat lengető mogyoróbokrok alá. A száraz avarban ülve nézték a hancúrozó kiskecskét. Virág rászokott, hogy magával hurcol egy vászontarisznyát, benne nejlonzacskókkal, dobozkákkal és egy-két tiszta befőttes üveggel. Egyik dobozába most tavalyi mogyorót szedegetett a bokrok alól. Meg akarta törni őket Matyi szajkó számára.

Csiguli, aki a hideg idő közeledtével megengedett magának egy rövidke téli álmot, mostanra elunta magát a csigaház magányában. Lelökte fehér mészajtaját, és óvatosan előbújt. Sebi a tenyerén melengette, hogy meg ne fázzon kirándulás közben. A kis éti csiga nem is fázott, viszont megéhezett, és nyafogva valami friss, zöld rágcsálnivalót kért.

Virág zsenge füvet keresve egy kis folton félresöpörte a száraz mogyorólevelet, és talált is a csigának való zöldet. A friss hajtások közül azonban valami más is előbukkant! Egy szőlőszem méretű, áttetsző, fekete csíkos csigaház.

– Nahát, laknak benne! El ne dobd! – sikkantotta Csiguli izgatottan, és már nem is érdekelte az evés.

Nem is annyira társaságra vágyott, inkább a kíváncsi együttérzés hajtotta. Gyakorlott szeme rögtön észrevette, hogy a csillogó csigaház legszélesebb kanyarulata beszakadt, és a ház lakója megsebesült.

Virág vászontarisznyájából azonnal előkerült egy kisebb fajta lekváros üveg. Kibélelték az avar alatt is zölden maradt fűszálakkal, és beletették a csigát. Egy hegyes madárcsőr lékelhette meg. A beszakadt csigahéj nagy része a helyén volt, de egy aprócska darab mégiscsak hiányzott belőle.

– Idővel beforr, ha vigyázunk rá! – próbált szakvéleményt adni Csiguli, pedig egyáltalán nem volt biztos a dolgában. – Drága csigatárs, remélem, felébredsz még téli álmodból! – sajnálkozott hangosan.

– Ébren vagyok, csak éppen nem volt kedvem rohangálni. Ha nem tudnád, kis híján megettek engem! – jött a fojtott hangú méltatlankodás az üveg mélyéről.

A csíkos csiga közben észrevette, hogy védettebb helyre került. Előbújt a házából, és meglepő sebességgel felkúszott a lekvárosüveg falán. Hosszú, kékesszürke nyaka és csápjai éppen olyan áttetszőek voltak, mint a háza. A kecses állatkát mintha üvegből formázták volna.

– Jól esne egy csepp víz! – nyújtózkodott. – Ennem is kellene, hogy erőre kapjak. – tette hozzá, és kikémlelt az időközben elért üvegperemen. – Csak ne fájna a hátam ilyen nagyon!

Sebi hazaszaladt, hogy a lekvárosüveg fedelében vizet hozzon a sérültnek. Közben Virág az üveg színes címkéjén díszelgő, cikornyás feliratot böngészte.

– Föl-di-e-per ex-tra-dzsem. Ez meg mit jelent?

– Szamócalekvárt! – világosította fel a lihegve visszatérő Sebi.

A kis csiga ahelyett, hogy ivott volna, hasast ugrott a miniatűr medencébe, aztán átgázolt a vízen. A túlsó peremet elérve a fiú ujja hegyére kapaszkodott, és máris megcélozta a kézfejét.

– Hova rohansz? Nem akarod, hogy meggyógyítsunk? – kapkodott utána Sebi.

– Jó volt a víz, köszi, de fáj a hátam itt nálatok – magyarázkodott az apróság. – Visszabújnék az avarba, mert ott nem fájt annyira…

Elmagyarázták neki, hogy ez nem olyasféle baj, ami elől el lehetne szaladni. Megnyugtatták, hogy érdemes néhány napot az üvegben töltenie, amíg a hátán lévő seb be nem gyógyul valamennyire.

Az üveg felirata után a csiga az Extradzsem nevet kapta. Miután megnyugodott kissé, elmajszolt egy fűszálat, de jóllakottan is éppen olyan szaladós maradt, mint amilyennek megismerték. Kétszer csúszott körbe a kerti asztal lapján, mire Sebi egy darabka ragasztószalaggal úgy-ahogy be tudta foltozni a házán a lyukat. Ettől kifáradt, szundított fél órát, de csak azért, hogy utána újult erővel ostromolja a kilyuggatott, és az üvegére visszacsavart fedelet.

Csiguli, aki éti csiga létére igazi pilótának tartotta magát (hiszen ifjabb korában sokat röpködött kavicsbogár-háton), hitetlenkedve ingatta csápjait. Be kellett látnia, hogy ehhez a kis vadóchoz képest ő bizony rútul elkényelmesedett.

– Akkorka vagy, mint egy szőlőszem. Nem gondoltam volna, hogy még nálam is vagányabb lehetsz! – dicsérte a kis jövevényt.

Másnap reggelre Extradzsem le is tornázta magáról a kötést. Evett-ivott az éjjel, és a hátán szépen behártyásodott a lyuk. Persze azon nyomban indulni akart. Negyed óránként sorra elköszönt mindenkitől, akit csak megpillantott.

– Na, sziasztok, már jól vagyok! Megyek vissza a mogyoróbokor alá!

– Fárasztó egy energiagombóc – állapította meg róla a társaság. – Hagyjuk futni!

Visszavitték az extradzsemes üveget a mogyorósba, és fedő nélkül beágyazták a levélszőnyeg alá, hogy Extradzsem később is védelmet találjon benne, ha szükségét érzi. Megegyeztek abban, hogy a csigamenedék egyelőre nem számít szemétnek, de később, amikor már nem lesz lakója, visszajönnek érte.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>