A kavicsbogár – Hal-karnevál és repülő csigakertész

– Gyertek, srácok, mutatni szeretnék valamit! – rikkantotta Bog felröppenve, aztán újra a vízbe zuttyant.
– Siessünk! Nem könnyű követni Bogot, de érdemes. – biztatta Sebi a kislányt. – Tartsd vissza a levegőt!

Megragadta Virág karját, majd a víz alá merült. Látta, hogy Bog hangulatfényre kapcsolt odalenn, és rájuk vár. A boszitündér is nagyot szusszantott, és befogott orral, szorosra zárt szemmel követte őket az egyméteres mélybe.

– Nyisd ki a szemed! – gondolta egyszerre Bog és Sebi.

Virág valahol a fejében hallotta a gondolataikat, de éppúgy nem lepődött meg ezen, ahogy Bog és Sebi többi tudományán sem. Egyedül a víz okozta kellemetlenség foglalkoztatta.

– Csípni fog!

– Ha csíp, visszacsukhatod. De nem fog, megígérjük! Mit látsz?

– Zöld mesevilágot – suttogta magában a lány. Pár pillanatig nem tudta eldönteni, mi lepte meg jobban: az, hogy életében először ki merte nyitni a szemét a víz alatt, vagy pedig az elébe táruló látvány.

Bog és Sebi tisztán hallották a válaszát, de közben azt is látták, hogy a biztonság kedvéért két ujjal összecsippentve tartja az orrát.

– És mit látsz a mesevilágban? – kérdezték.

– Benneteket látlak. És… hínárt… meg nádat… és vízicsigát, meg apró kagylót a nádon! – A kislány észrevétlenül elengedte az orrát. – És vízi bogarakat. Nahát, egy kacsa kalimpáló lábait! És halakat… kicsi halakat. Aztán csodaszép, nagy halakat is!

– Ússzunk utánuk!

Sebi kapaszkodott Bogba, Virág kapaszkodott Sebibe. A víz zölden áttetsző volt, a nádtorzsák benne lebegő képe délibábként vette őket körül. A nádak kisasszony-derekú szára, ami odafent csupa függőleges volt, idelenn szétterülő gyökérszoknyákat eresztett. Békanyálból szőtt zöld fátyol-alsószoknyát is viseltek, lyukakat rágcsáltak bele a mohó ebihalak. Szét sem rebbentek, amikor az összekapaszkodó búvárok átvágtak közöttük. Ezután kárász- és pontyivadékok aranyfényű rajain úsztak keresztül. Majd ezüstös halcsapatok jöttek, csíkos sügérek hajtotta vörös szárnyú keszegek villogó őrsei, amelyekre torpedó-szerű csukák lestek pettyesen. Lusta harcsák szunyókáltak az iszapban, álmatagon lengő bajszuk minden apró változást érzékelt. A mélység széléről ámuló szemű süllők lesték a végtelen vízi színdarab örökmozgó jelenetei között felbukkanó látogatókat. A gyerekek visszabámultak rájuk, s közben észre sem vették, hogy nincsen légszomjuk.

– Gyerekek, vacsoraidő! – hatolt hirtelen a hullámok alá Lestyán bácsi hangja.

Virágnak hiányzóan ismerős, Sebinek ismeretlenül is hiányzó hang volt. Apa-hang. Az úszóverseny és a vízi látványosság egyszerre érdektelen lett, mert várta őket a vacsora.

Ettől fogva kétlaki életet éltek. Délelőtt Sebiéknél a házban vagy a kertben, délután Virágéknál a réten, vagy a vízparton tanyáztak.

Lestyán bácsi minden nap hajnalban kelt, mert várták őt a halak. Helyesebben ő várta a halakat, sőt elébük is evezett, horoghegyre tűzött finom falatokkal felszerelkezve. Kislánya is olyan volt, mint a pacsirta, de ő mostanában már nemcsak koránkelésben utánozta az apró énekesmadarat, hanem csicsergésével is. Lyukat beszélsz a csónak hasába, akkor aztán hogyan fogok én süllőt, ingatta fejét az apa, de azért magában megkönnyebbülten nyugtázta, hogy kislánya nem szófukar többé. Örömmel engedte el az izgő-mozgó, csónakban megülni képtelen tündérboszorkát Sebiékhez.

Anyu sutba dobhatta az ébresztőórát, mert a nyitott ablak szúnyoghálóján át kislányhangon énekelve köszöntött be a jó reggel. Milka cica dorombon kísérte, Dongó kutya kontrázott hozzá. Ettől aztán Sebinek is sürgősen fel kellett ébrednie.

Virág is Sebiékkel reggelizett a teraszon. Jó gazdasszony módjára az állatait még otthon megetette, de neki olyan korán még nem volt étvágya. Az igazat megvallva addig szinte sosem volt éhes. Reggel egy pohár kakaó, nap közben néhány szem vadszamóca a rétről és tavalyi mogyoró a mókuslakból, ennyi üzemanyaggal eléldegélt. Amit Papó főzött ebédre-vacsorára, az vagy csípett, vagy túl zsíros volt neki, vagy nagyon forró. Néha mindhárom egyszerre, amiből három falat elég is. Meg aztán sokat is volt egyedül. Eleinte szívesen bújt el rétjük bokros-fás szegélyében, de aztán már egyre kevésbé esett jól neki a magány. Sebi és kompániája pont kapóra jött ahhoz, hogy a jókedve és az étvágya is helyreálljon.

Dongó és Milka versengve rajongott a kislányért. Apró kölyök korukban, szinte egyszerre kerültek hozzá, még a városi lakásban, nem sokkal Mamó elvesztése után. Papó remélte, hogy a két virgonc kisállat kicsalogatja Virágot a szomorúság-labirintusból. Ők mindent meg is tettek ezért. Nélkülük Virágnak sosem lett volna kedve szóba állni Sebivel.

Bog jelenlétében jócskán kiszélesedtek a beszélgetés csatornái. Virág persze eddig is szólt kedvenceihez, sőt legtöbbször felelt is magának helyettük. Viselkedésükre, hangjaikra figyelve adta szájukba az emberi szavakat. Az állatok nem nevették ki még akkor sem, amikor a kislány csupán ugatta a macska-nyelvet, vagy kutyába se vette a pumi-tájszólást. Mostantól viszont, hogy Bog is velük volt, megszűnt mindeme nehézség. Ami pedig még csodálatosabb: az állatok akkor is jobban megértették egymást kislány-barátjukkal, amikor a kavicsbogár éppen nem is tartózkodott a közelben. A napok úgy szálltak el egymás után, mint a gubóból frissen kikelt káposztalepkék.

A rétről az ágyásba ültetett mentatövek szépen megeredtek. Le lehetett csippenteni róluk egy-egy levelet, hogy a reggel megfőzött, ebédig lehűtött citromos tea ízét megbolondítsa. Ha Anyu délelőttös volt a könyvtárban, és hamar elment otthonról, Bog és Csiguli azonnal buzgó röpdösésbe kezdett a kertben. De nem ám csak úgy, összevissza, hanem hasznosan, szorgalmasan. Legalábbis többnyire.

Dongó kutyát megtanították, hogy két lábra állva, mellső mancsaival nekitámaszkodva nyitni-zárni tudja a vízcsapot. Bog szállította a kiskannát, a csiga pedig figyelte benne a víz szintjét, és vezényelte az öntözést. Csodálatos érzékkel állapította meg, hogy melyik mentabokor szomjas, melyik nem. Virág és Sebi hiába próbálkozott, a szakmunkába nem engedett nekik beleszólást. A gyerekek először csak a locsolást engedték át a párosnak, később rájuk hagyták a gyomlálás egy részét is, amit a világ utolsó repülő kavicsa és első csigakertésze szorgalmasan és megbízhatóan végzett el.

Az előző rész itt olvasható >>>

Kartali Zsuzsanna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük