Végre megint péntek, végre az utolsó kicsengetés! Sebi már alig várta a leckementes délutánt. Békés koraőszi délután lehetett volna, de a még nyáriasan meleg levegő mégsem csak a nap hevétől remegett. Harci zajok töltötték be: csatakiáltások, ágyúdörgés, puskaropogás, kereplők zaja.

A támadók – milliónyi seregély. A védők – maroknyi szőlősgazda. Tetőfokán állt a küzdelem a termésért, hiszen a küzdő feleket egyformán sürgette az idő. A seregélyek a lehető legtöbb mézédes szőlőt akarták lecsipegetni, hogy energiát gyűjtsenek, mert hamarosan indulniuk kellett melegebb tájakra. A gazdák a lehető legtöbb szőlőt akarták leszüretelni és kipréselni, mert a mézédes mustot várta már a pincékben a temérdek kongó hasú hordó.

Sebi hol az egyik, hol a másik félnek szurkolt. Szerette a gyémántpettyes tollú, huncut szemű, rigóforma seregélyeket. Szépek voltak egyenként, és szépek voltak rajban is, amikor egyetlen gigászi, ezercsőrű óriásmadárként szálltak meg hol gyümölcsöst, hol nádast, hol pedig szőlőskertet. De persze szerette Sebi a szőlőt és a mustot is, és sajnálta a gazdákat. Nem kívánta volna, hogy kárba vesszen egész évi munkájuk, de ezt a rettenetes seregélyűző zenebonát nehezen viselte.

Behúzott nyakkal, földre szegezett tekintettel igyekezett hazafelé, amikor egy bokor alól rikácsolás hangzott fel. Ingerülten megtorpant, és ráripakodott a bokorra.

– Odalent is csönd legyen már!

Ez csak olaj volt a tűzre: a rikácsolás felerősödött. Sebi kíváncsian lehajolt.

– Hahó! – szólongatta azt a valamit, amit a bokor tövében sejtett. – Mi ez az ordibálás?

A rikácsoló lény aprócska lehetett, mert nehéz volt megtalálni, de fáradhatatlannak tűnt, és dühösnek. Vagy inkább kétségbeesettnek? A kisfiú félrehúzta az ágakat, hogy jobban belásson a bokor alá. A száraz fűcsomók közül apró, piros tölcsér tűnt fel, abból süvített a hang. A tölcsér egy sárga csőrből nyílt, ami egy csúnya, göcsörtös nyakú madárfiókában folytatódott.

Sebi hallott már a fészket korán elhagyó fiókákról, amelyek a bokrok alatt bujkálva fejlődnek tovább, miközben szüleik tovább etetik és óvják őket. Jobb az ilyeneket nem háborgatni. Ők a rejtőzködés bajnokai, másként egy se maradna közülük életben. Viszont ez itt járni sem tudott, és láthatóan utolsó hívta fel magára a figyelmet.

A kismadár azt hihette Sebi ágakat támasztó kezére, hogy végre-valahára a szülei találtak rá, mert rikácsolásába könyörgő csipogás vegyült. Szinte hipnotizálta Sebit: vegyél fel! Etess meg! Itass meg! Gondoskodj rólam!

A fióka habkönnyű volt. Az apró testét borító szürkésbarna tollcsomóból gyufaszál lábak és tollatlan szárnyacskák meredeztek, legfelül pedig egy pingponglabda méretű fejecske ingott. Utolsó erejét használhatta fel a vészjelzésre, mert most kimerülten belehasalt a gyerekkézbe, és lecsukta dülledt szemeit. Sebi érezte tenyerében a forró szívecske gyenge, de igyekvő dobbanásait.

Rohant vele haza. Egyetlen kérdés zakatolt a fejében: Anyu otthon van-e már?

Nem volt. Persze, hiszen délutános!

Sebi a kamrában talált egy üres cipősdobozt. Néhány marék száraz fűvel kitömte, mélyedést csinált bele, és az apróságot beleültetve futott Anyuhoz a könyvtárba.

– Először is meg kell itatnunk – mondta Anyu, miután megcsodálta a kis jövevényt. Megállapította, hogy szajkófióka, és tündérinek találta. – Egy cseppentő kellene az itatáshoz, de az csak otthon van. Most jó lesz a mosdóbeli szivacs csücske is. Még új, tegnap cserélte ki a takarító néni.

A kis szajkó lelkes tátogásba fogott, amint a nedves szivacs a csőréhez ért. Eleinte több víz ment mellé, mint bele, így hát kiültették az asztalra, hogy rögtönzött fészke el ne ázzon. Lábai azonban túl gyengék voltak ahhoz, hogy megtartsák. Nagy igyekezetében, hogy minél többet igyon, a fenekén szánkázott ide-oda. A rikácsolást csak egy-egy pillanatra hagyta abba, amikor lenyelt egy korty vizet. Amikor visszatették a dobozába pihenni, azonnal elhallgatott.

A következő harci feladat az etetés volt. Anyu gyorsan utánanézett az interneten, hogy leginkább férgeket, rovarokat kellene szerezniük neki. A gilisztaásás és szöcskefogás nemes feladatát Sebi rögtön vállalta volna, de az túl hosszadalmasnak tűnt, a fiókának pedig sürgősen ennie kellett.

– Kérjünk csalikukacot Lestyán bácsitól! – jutott Sebi eszébe, és már rohant is a kismadárral Virágékhoz.

Lestyán bácsi nagylelkűen feláldozott volna egy tégelyre való csontit, azaz horgászcsalinak tenyésztett légylárvát a készletéből, de Anyu olvasta, hogy az fertőző lehet, ezért Sebi inkább csak néhány fényes, világosbarna lisztkukacot kért. Lestyán bácsi még csipeszt is kölcsönzött az etetéshez.

– Jó étvágyat, Matyika! – mondta a kismadárnak. Virág, aki a fiókás doboz körül ugrándozott tehetetlen örömében, erre megtorpant.

– De Papó! Honnan tudod, hogy Matyinak hívják?

– Ő egy szajkó, vagyis mátyásmadár. Látni a szárnyai szélén a kék tollak kezdeményét. Más madárnak nincs ilyen. Adtál már neki nevet, Sebikém?

– Még nem. A Matyi jó lesz! – bökte ki Sebi megilletődve. Tudta, hogy minél hamarabb meg kellene etetnie védencét, de csak szorongatta a csipeszt, benne egy tekergő lisztkukaccal, és nem merte a kismadárhoz közelíteni. Mi lesz, ha véletlenül megszúrja?

– Fog ez menni, csak figyelj!

Lestyán bácsi elvette a csipeszt, és a remegő fejjel kókadozó Matyi orra elé tartotta. Semmi reakció. Talán elkéstek vele? Szomorúan néztek össze.

Lestyán bácsi hozzáérintette a kukacot a hegyes kis csőrhöz, mire az végre kipattant, és heves rikácsolás tört fel belőle. Az ijedt kukac a fűfészekbe pottyant.

– Ezt nevezem hangerőnek! – nevetett a bácsi. – Éhes a kicsike, de még meg kell szoknia az embereket. Nem igazán hasonlítunk a szüleire…

Kiszedte a lisztkukacot a lármázó fióka alól, és a tátott csőrbe tömte.

Feszült csend. Lenyeli? Kiköpi?

A kismadár örömrikoltást hallatott, amitől a megviselt kukac ismét a fészekbe esett. Újabb kotorászás a csipesszel, aztán zsupsz, egy jól irányzott mozdulat bejuttatta a bíborvörös torokba a falatot, ami végre bent maradt, aztán a következő is. Matyi pillanatok alatt kitapasztalta, hogyan működik ez az újfajta madárcsőr. Sebi és Virág szintén adhatott neki a csipesszel egy-egy kukacot.

Ezek után ismét pihennie kellett a madárkának, nem kaphatott egyszerre több eleséget. Lestyán bácsi elmesélte, hogy gyerekkorában egyszer csupa jóakaratból néhány nap alatt halálra etetett egy hazavitt kisverebet, amit az osztálytársai hurcoltak be az iskolába valahonnan. Pedig nem szabad a fiókát megtömni, hiszen a madárszülők sem tudnak egyszerre túl sokat hozni neki! A kicsi mindig élelmet koldul tőlük, amikor csak meglátja őket, mert biztosra szeretne menni, de ritkán lakik jól teljesen. Pirkadattól napnyugtáig apránként, rendszeresen kell etetni, itatni.

Sebi kissé megnyugodva hazaindult, zsebében a csipesszel és a lisztkukacos tégellyel. Virág is segíthetett végre: ő vihette Matyi királyfit a dobozban.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>