A kavicsbogár – Szárnyak bontogatása

A hétvége úgy elrepült, mintha szárnyai nőttek volna. Igaz, nőttek is, de azokat Matyi királyfi hordta. Szárnyacskái fejletlenek voltak, repülésre még nem voltak jók, ő mégis elszántan csapkodott velük.

Milka cica és Dongó kutya átaludta a szajkófióka érkezését, mivel a szőlősgazdák lármázása elől a pince csöndjébe rejtőztek.  Másnap megnézhették ugyan a kismadarat, de csak tisztes távolból, hogy rá ne ijesszenek. Harmadnap aztán kivárták, míg gazdájuk lepkefogásra indul, és csak azért is odaosontak hozzá. Két oldalról a kalitkára ugorva jól ráijesztettek… saját magukra! Ugyanis Matyi azonnal felcsattanó önvédelmi csatakiáltása szinte fültövön vágta őket.

– Ujjujjuj! Fuh, fuh, fuh! – hőkölt hátra a két hős.

– Megijedtél? – kérdezték egymástól zavart pislogással.

– Én aztán nem! – bizonygatták egyszerre.

– Baj van! Mama, Papa, itt a veszély! – rikoltozott a három nap alatt nyakiglábbá nyurgult tollgombóc.

A „veszély” okozói megtorpantak. Ha ez még sokat kiabál, végül bajba kerülnek miatta.

– Nyugi, nem eszünk meg, te vészmadár! Csak látni akartuk, hogy tudsz-e vigyázni magadra. Nyugodtan abbahagyhatod az óbégatást. – morogta a fogai közt Dongó.

A rikoltozás folytatódott.

– Ha szépen elhallgatsz, hozok neked szöcskét! – ígérte a simulékonyabb Milka.

Ez hatott. A mátyásmadár-fióka ugyan továbbra is gyanakodva pislogott porcelánkék szemeivel, de legalább csöndben maradt. Doboza, amelyben első két napját töltötte az emberek között, vasárnap délelőttre már túl szűk lett neki. Helyette egy tágas kalitka ülőrúdján kuporgott.

A kalitka egykor Nagyapóé volt, aki ifjú korában hullámos papagájokat tartott benne. Sebi újságpapírt terített az aljára, ahová először a fűvel bélelt doboz is bekerült, hátha Matyi szívesen visszabújik bele, de nem bújt. Amióta csak úgy próbaképpen felültették rá, tornászhoz méltó eltökéltséggel markolta a száraz faágból készült ülőrudat. Eleinte nem tudott egyszerre enni és kapaszkodni, sőt rikácsolás közben is gyakran elvesztette az egyensúlyát, pár órányi gyakorlás után azonban már nyújtott lábakkal állva leste, mikor hoz a személyzet enni- vagy innivalót.

A gyerekek sokat tanakodtak azon, hogy vajon miért maradhatott egyedül a fióka. Virág apukája szerint egy fiatal, gyakorlatlan madárpár csemetéje lehetett, aki éppen rosszkor, a szüreti felfordulás idején ért fészekhagyó-korba. A szajkókat amúgy is csapatostul űzi a sok énekesmadár, mert tojásrabló hírében állnak. Matyi szülei a madarak és az emberek felől egyszerre érkező zaklatás elől menekülhettek el. A fióka valószínűleg nem érte volna meg a következő reggelt, ha Sebi nem talál rá.

Bog tolmácsi segítségével a gyerekek próbálták megértetni vele, hogy nem ők a szülei, de úgy tűnt, a fióka agyába végleg belerögzült ez a tévedés. Aki táplál és óv, az csakis a Papa és a Mama lehet, tehát ők azok, és pont. Korábban egyikük sem volt nagy híve a papás-mamás játékoknak. Eleinte zavarban is voltak emiatt, de aztán megegyeztek, hogy a madárnevelés egészen más. Nem játék, hanem komoly feladat.

Az amúgy nem túl éles eszű Csiguli csigaszokás szerint petekora óta szülők nélkül élt. Kicsit lenézte, de közben nagyon sajnálta is Matyit, amiért az képtelen gondoskodni magáról. Közben titkon attól rettegett, hogy egyszer őt is meg akarja majd enni a kis haspók, hiszen nagyon hasonlított a csigák esküdt ellenségeire, a varjakra. Virág szalmakalapján ülve, biztonságos magasból oktatgatta hát a jövevényt:

– Ha Papa és Mama helyett úgy hívod őket, hogy Sebi és Virág, akkor sokkal szívesebben hoznak ám neked kukacot és legyet!

– Lepkét is hoznak? – tátotta el sárga szélű csőrét Matyi.

– Bizony, lepkét is. Szép tarkát, majd meglátod! Csak ne feledd: a nevük Sebi és Virág!

– Jó, jó! És veled mi van? – kérdezte kétértelműen a fióka, félrebiccentett fejjel sandítva Csigulira. A kalap alatt Virág halkan felkuncogott.

– A csiga nem ennivaló, vedd tudomásul! Én a… jóakaród vagyok csupán, semmi más! – fortyant fel a kalap utasa. Virág békítőleg helyeselt neki.

Matyi ezt az információt is készségesen elraktározta tollasodó fejecskéjében. Aztán maga elé meredt, mint aki éppen valami fontos dologra döbben rá. Picit előrehajolt, tokos farktollait a magasba emelte, és szakszerűen pottyantott egyet, éppen az újságpapír szélére.

– Sebi! Csomagod érkezett! – kiabált Virág csúfondárosan.

– Miért éppen nekem? Te is kiszedheted! – kiabált vissza Sebi. Még nem hagyta abba a lepkefogást, hiszen a nyáriorgona virágain csak úgy nyüzsgött a sok zsákmánynak való pillangó.

– Azért, mert éppenséggel a te zsebedben van a csipesz – szólt ki a fiú zsebéből tárgyilagosan Bog, aki szintén a zsebben tartózkodott.

Már az első este megfigyelték, hogy a fióka pottyantása áttetsző hártyaburokban érkezik. Olyan, mint az összecsomagolt használt pelus. Ezt Anyu magyarázta el, aki a munkából hazatérve rögtön arról érdeklődött, kakilt-e már a madár-kisbaba. Merthogy mindenkor fontos a jó emésztés, de ilyen zsenge életkorban az a legeslegfontosabb. Persze addigra már jócskán volt kiszedni való a fűfészekben, csak még nem tudták a gyerekek, hogy csipesszel is el lehet intézni az ilyesmit. Mint a madárszülők, akik csőrbe kapják, és eldobják a csomagocskát valahol messzebb, hogy ne vezethesse a ragadozókat a fióka nyomára.

Amióta eleget evett és ivott, Matyi minden eseményt egy töltött pelussal pecsételt le. Ha ízlett a lepkecsemege: potty. Ha jólesett a víz: potty. Ha látogató hajolt a kalitka fölé: megint csak potty. És persze mindezt a lehető leghamarabb fel kellett takarítani, mert a fióka időnként felfedező útra indult a kalitkában, és tévedhetetlenül belelépett.  A csomagocskát vigyázva kellett felcsippenteni, mert a hártyaburok a legkisebb óvatlan mozdulatra is felhasadt. A gyerekek néha már úgy érezték, mást sem csinálnak, csak kalitkát takarítanak. Az igazat megvallva tényleg folyton a kismadár körül sürgölődtek, alig jutott idejük másra.

– A szajkószülők is így vannak ezzel, mégsem halnak éhen! – csóválta fejét Anyu, amikor csak sokadik hívásra jelent meg a két gyerek az ebédlőasztalnál.

– Ki eteti ezt a kis éhenkórászt, amíg mi iskolában leszünk? – tette fel a kérdést felnőttes homlokráncolással a kislány vasárnap délután.

Megdicsérték, amiért ilyen előrelátó. Világos volt, hogy az iskolai zsivajhoz Matyi még túl fiatal, és tanulni sem tudnának mellette. Anyu vállalta hát a délelőttöket és az ebédidőt, a gyerekek suli után kaphatták vissza a gondozás feladatát. Csak aztán nehogy a lecke lássa kárát!

Az előző rész itt olvasható >>>

Kartali Zsuzsanna

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük