You are currently viewing A kavicsbogár – Üsse kő!

A kavicsbogár – Üsse kő!

Új barátja a búvóhelyükön várt, amíg Sebi a házban ebédelt. A lehető leggyorsabban lapátolta magába az ételt, még kéretni is elfelejtette magát, pedig ez régi játékuk volt Anyuval.

Egyél már, kisfiam!

Jó, jó, csak azt szeretném mondani, hogy… – és hosszan gesztikulált a tányér fölött, miközben az adagja csak nem akart magától elfogyni, viszont alaposan kihűlt.

Most azonban nem ért rá az időt húzni. Lelke mélyén tartott tőle, hogy a pöttyös szerzet a bokorban azalatt adja elő utolsó és végleges eltűnését, amíg őt saját létfenntartásának kicsinyes nyűgei az asztalhoz nyűgözik.

– Szia, kavics! – suttogott, visszaérkezve a lombok közé.

– Szia, gyerek! – jött a válasz.

– Sebi a nevem…

– Tudom. Az enyém pedig Bog.

– Jaj, elfelejtettem.

– Jellemző emberszokás.

– Ne haragudj, de olyan izgatott vagyok! Nem felejtem el többé a nevedet. Te nem szoktál elfelejteni dolgokat?

– Néha jó lenne, de sajnos nehezen megy. Ami egyszer bevésődött, sokáig ott is marad. Mi, kavicsbogarak, eléggé keményfejűek vagyunk. Nektek, kérészéletű puháknak persze könnyebb. Fél évszázad, esetleg egy, és már nincs is sehol az a lágy kis buksitok.

– Mi is szoktunk kőbe vésni dolgokat…

– Ne is mondd! Barbárság, de végül is érthető. Kövek nélkül már szőrös őseitek se mentek volna semmire.

– Te láttad az ősembereket?

– Néhányat közülük, nagyobb koromban. A bal fülcimpám hegyéből például kőbaltát faragtak.

– Hogyhogy nagyobb korodban? Ó, értem! Úgy öregszel, mint a ceruzák! Az új ceruza hosszú, aztán szépen elfogy. Mondd csak, hány éves vagy? És mekkora voltál fiatalon?

– Azt, hogy milyen öreg vagyok, nem is tudom pontosan. Nagyon sokáig nem volt ember a Földön, akkoriban nyugalmasan telt az idő. Aztán jöttetek ti, emberek, és felbolydult minden… Hallottál a hegyről, aki elment Mohamedhez? Ő volt a kisöcsém. Mármint a hegy.

– Szép! És hogyan koptál el ilyen kicsire?

– Napsütés, víz, fagy, szél, békés építkezés, háborús rombolás. Én béke- és háborútűrő voltam sokáig, tényleg fát lehetett hasogatni egyre kisebbedő hátamon. Ettől viszont kőidőben mérve nagyon gyorsan kezdtem fogyni. Aztán amikor egyszer ágyúgolyót faragtak belőlem, megtanultam eltűnni, és kivontam magam a forgalomból. Ötszáz évig kő voltam egy folyómederben. Mennyit görögtem! A halak csak úgy tátották rám a szájukat. Szép lassan elértem mostani kavicsbogár-méretemet, miközben folyami kavicsként leülepedtem. Aztán a folyót elterelték az emberek, és sóderbányát nyitottak a régi folyóágy helyén. Idén tavasszal kaviccsal terítették körbe a bokrok alját itt a kertetekben. Félezer év óta ma éreztem először a záport, bizony! Kedvem szottyant tőle újra szétnézni a világban.

– Hát, igazából nem zápor volt, vagyis nem igazi zápor. Én csináltam. Meg a bokor, és a hajnali harmat. Leráztam, megáztam.

– Végre megáztam én is! A bokor alatt sosem esett az eső. Ráfért már a fürdés az egész bagázsra.

– Többen is vagytok?

– Pár ezer éve nem láttam másik kavicsbogarat. Amióta ti, emberek elkezdtetek sokasodni, mi nagyon elfogytunk. Sima kavicsokkal szoktam néha játszani. Néha találok egy-két pöttyöset… Úgy teszek, mintha élnének, hogy ne legyek annyira egyedül. Az embereket pedig az én mostani méretemmel jobb messzire elkerülni. A betonba keverést is épp, hogy csak megúsztam. Ki tudja, hány évszázadom van még hátra! Azt meg kell becsülni.

A kavicsbogár pontszemei eltűntek márványfényű hátában. Most csak egyetlenegy csillogott középen, pirinyó, éjszínű tengerszem, valódi fekete gyémánt.

– Én vigyázok rád, ha akarod – suttogta Sebi meghatottan.

– Üsse kő! – mormogta Bog álmos hangon. – Zsebre tehetsz.

És Zsebestyén sebre tette a kavicsbogarat. Vagy Sebestyén zsebre tette?

Ez történt, nem vitás.

Kartali Zsuzsanna

A történet előző része itt olvasható >>>

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?