A tavasz legyen velünk, meg egy kis humorérzék!

Tudja-e valaki, hogy mikor kel fel mostanában nap? Hogy mikor megy le? Hány fok volt az utóbbi napokban? Meg úgy általában, emlékszik-e rá bárki, mikor csordult ki könny a szeméből a nevetéstől, az önfeledt kacagástól?

Nincs könnyű dolga az idei tavasznak, elég nehéz időszakban próbálja fitogtatni erejét és előrejelzések szerint még kapunk néhány pofont a téltől. Pedig itt van és a múlt héten már valódi arcát mutogatta. Kitűnően bizonyította az is, hogy sokan elővették a biciklit, hogy elővillantak a gömbölyödő pocakok a téli kabátok alól, és ha csak röviden megálltunk egy bokor vagy egy fa mellett, már az apró rügyek is azt mutatták, hogy nem várnak tovább, belevágnak az új életbe.

A nappalok egyre hosszabbak,

a kora hajnali vekkercsörgésnél már dereng a nap a függöny mögött. Miközben a redőny egyes lamellái álmosan vánszorognak fel, narancs színű robbanással törnek be az első sugarak a lakásba. Másképp indul a nap, a kávé vagy a tea forró gőzölgése pajkos táncot lejt a beszűrődő fényben.

Nem menekülhetünk a tavasz elől,

mindenhol próbál ránk találni a falakon innen és túl. Este azért még a fejünkre koppint. A szürkületben a zimankósra váltott hőmérséklet emlékeztet minket arra, hogy még legyünk csak türelemmel, ez még csak a kezdet. Szépen lassan, apró lépésekben kell megélni az idei tavasz minden pillanatát, óvatosan váltogatni a kabátokat, hideget, meleget, könnyű sálat, vastag sapkát. Pedig minden porcikánk kívánja, szinte látjuk, ahogy a parkok megtelnek végre színes pokrócokon ejtőző párokkal, kisgyerekes családokkal, és mindenki csak arra koncentrál, hogy a finoman simogató tavaszi szellő minden érintését kihasználja.

Bár nem tudjuk kikerülni a sorsunkat,

talán nem is kell és azt is tudjuk, hogy a neheze még hátra van, azért mégis csak meg kell találnunk , hogy és miként tudunk örülni, ha másnak nem legalább annak, hogy süt a nap. Vagy annak, hogy napközben olykor elég egy könnyebb kabát és néha már sapka sem kell. Vagy, hogy hamarosan lehet ültetni a kertben és, hogy a napnak bizony van ereje.

Erőre pedig mindenkinek szüksége van most,

de ugyanígy szükségünk van vidámságra, nevetésre. Meglátni a színeket, megérezni a tavasz illatát és nem utolsó sorban megőrizni a humorérzékünket.

Nehéz napok mögöttünk, előttünk, de éljük meg a vidám pillanatokat, sosem tudjuk mikor dob egy mosolyra fakasztó helyzetet.

A minap a postára kellett elszaladnom, mert néhány levél feladása – vírus ide, vírus oda – nem várhatott. Négy perccel a helyi kis posta nyitása előtt már hárman várakoztak, szigorúan a bejárat előtt. Mikor én kerültem sorra furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy beléptem az aprócska helységbe, feszült csendet vártam, fürkésző tekintetet. Odaléptem az ablak elé, a postás kisasszony maszkban ült és épp kék színű gumikesztyűt húzott a kezére.

Végignéztem a procedúrát, ahogy akkurátusan elrendezgeti ujjain a vékony kézre valót. Kissé megropogtatta benne az ujjait, mint aki valamiféle beavatkozásra készül. Hetykén átszólt a monitor felett a munkatársának: “totál úgy nézek ki, mint egy urológus, aki beavatkozásra készül.”

Aztán odafordult hozzám az ablakhoz és meglátta, a talán kissé rémültté vált arcomat. A maszk felett, a bepárosodott szemüveg mögött mosolyra húzódott a szempár és azt mondta:

Naggódjon, Öntől csak a leveleket kérem ma el!

N-R.N.

(kezdőkép: unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük