You are currently viewing Amiről senki sem beszél – az anyaság elkezdése a gyakorlatban

Amiről senki sem beszél – az anyaság elkezdése a gyakorlatban

Rengeteg írás, könyv, terapeuta foglalkozik a szülés utáni depresszióval, mégis sok nő nem hogy nem beszél, de még tudomást sem akar venni róla.

Pedig néma magányunkban ezek a sötét gondolatok olyan helyre taszíthatnak minket, ahonnan igen nehéz visszatalálni, és ha sikerül is, annyira sok időt elvesztegetünk, egy igazán csodálatos időszakból.

Közvetlen környezetemben megszült barátaim sem mondták el azokat a dolgokat, amelyek szülés után, otthon az újszülött gondozása alatt fogalmazódott meg a fejükben.

Rémes időszak is tud ez lenni egy nő számára,

amikor nem elég a változást feldolgozni – hiába készülünk rá 9 hónapig, mégis mikor bekövetkezik annyi minden mással is együtt jár, amelyet vagy könnyen vesz az ember, vagy nehéz vele megbirkózni, és a hormonok okozta könnyzáport még a család, barátok és jóakarók hozzáállása, kérdései, érdeklődései is csak fokozzák.

A szülés utáni hetekben arra jöttem rá, a szülés utáni depressziót a hormonok túltengésével ugyan, de emberek okozzák embereknek.

Mindegyikünkben benne van a megfelelési kényszer, az ijedtség, hogy fogom pelenkázni, fürdetni, etetni, életben tartani. És ha mindez a fizikális gondviselés már rutinszerűen megy, akkor jönnek a mentális hurrikánok:

Nekem az első gondolatom az volt, hogy tudok-e feltétel nélkül szeretni.

Az első héten, amikor az ismerkedés folyik a babával, ő is próbálja kiismerni vagy egyáltalán megjegyezni annyira az arcunkat, hogy tudja közünk van egymáshoz, és én is próbálom kiismerni mikor miért sír, eszembe jut, hogy vajon én most őt feltétel nélkül szeretem?!

Ha a feje ilyen tojásded alakú marad nem fog zavarni? Vagy ha az arcán ott maradnak ezek a pöttyök meg fogom szokni? Ha elhízik, úgyis tetszeni fog? Ha kiderül van valami baja, akkor is ennyire fogok rajongani érte? Ha nem lát/hall/érez, akkor is tudom majd szeretni? Tudok feltétel nélkül szeretni valakit? (Zárójelesen szeretném megjegyezni kb. a második-harmadik hétre ezekre a kérdésekre mind választ kapunk és a válasz igen, mindig igen! Feltétel nélkül szeretjük babánkat még akkor is, ha ez előzőleg kérdés volt.)

Hiába mondják nekem azok, akik már átestek ezen az egészen, hogy nyugi nem lesz semmi baj, és ez szerelem első látásra. Nem érzem. Nem tudom megfogalmazni milyen káoszt érzek és milyen nagy mértékű a pánik bennem. És habár felmerül a kérdés, tudunk-e feltétel nélkül szeretni, a válasz már akkor is ott van, csak nem vesszük észre.

Persze az ilyesfajta kérdések még mélyebbre húznak minket a gödörbe.

A kérdőjelek, mint vasmacska tartanak lent a mélyben. Aztán jön a felismerés, hogy tudok ilyenre gondolni is?! A szégyenérzet még saját magam előtt is: hogy tudok ilyet mondani?! Hinni és érezni?! stb. Még több kérdőjel nehezedik a vállamra.

Aztán jönnek azok az emberek, akik szeretteink, barátaink és ugyanakkor új életünk megkeserítői, mert általuk napjaink minden kudarcára fény derül, árnyékot vetve a szép örömteli pillanatokra. „Mennyit eszik a gyereked?” „Van tejed?” „Alszik eleget?” „Sokat sír?” És ismét a rengeteg kérdőjel.

Ha fentebb jutottál a gödörből, most biztos lehetsz benne, hogy pisztolyként szegeződik neked legalább egy olyan kérdés, amely orosz rulettet játszik az érzelmeiddel. Bang! Bang! „Nem alszik.” „Nincs tejem.” „Hasfájós, tápszeres.” „Nem fordul meg.” „Még nem ül fel.” „Nem mászik.” „Nem eszik.” „Nem beszél angolul”. Bang bang!

Dörren el az összes fegyver, és idő kell ahhoz, hogy pajzsot növesszünk és megvédjük magunkat tőle.

Aztán egy jó hosszú nap után leharcoltan, lebüfizve, lenőtt hajjal és körömmel, egy ordító esetleg hasfájós csecsemővel ölünkben, az éjszaka kellős közepén, amikor az ember nem tudja hol kezdődik a nappal és hol ér véget az éjszaka, feladja minden reményét, hogy valaha is újra emberi lényként fogja érzeni magát.

Akkor az összes kérdőjel maga alá gyűri, saját személyes problémáival együtt megjelenik a menekülés utáni vágy, a túlélésért való harc első komolyabb gondolata, amikor legszívesebben hátra hagyva mindent, csak saját magát menekítené, és arra gondol, melyik táskába mennyi ruha fér, mennyi időre, mennyi pénzre van szüksége és hová is mehetne.

Persze pár óra alvás után, a baba hasfájásával együtt múló lidércnyomás után megkapott csábos mosoly az új szerelmünktől, törli az éjszaka sötét terveit, még nagyobb bűntudatot hozva a kérdőjelekkel sulykolt vállunkra.

A legszomorúbb az egészben, hogy minden nő, aki gyereket szül, beszél a szülés fájdalmairól. A császármetszés vagy gátmetszés utáni fájdalmakról, a sebgyógyulásról stb. azonban a mentális állapotát senki nem veti latba és senki nem fedi fel igazi sötét egykori gondolatait.

Eljutottunk odáig, hogy rengeteg segítséget kap az ember, mégsem mer élni a lehetőséggel, beszélni ezekről a problémákról és segítséggel megszabadulni tőlük.

„Igen, az első héten eszembe jutott, hogy elhagyom a családom.”

„Igen, az első héten annyira sírt a babám, hogy legszívesebben megittam volna egy üveg bort.”

„Igen, az első héten annyira féltem, hogy elrontok valamit, hogy anyukám/anyósom gondozták a kicsimet.”

„Igen, annyira féltem a szoptatástól, hogy egyáltalán nem jött meg a tejem.”

„Igen, annyira ki voltam bukva nyolc hét szoptatás után, hogy megfordult a fejemben, hogy lelépek hátra hagyva mindent.”

„Igen, rácsaptam a nagyobbik gyerekemre, mert a kicsi állandó sírásától és a nem alvástól már cérnán lógnak az idegeim.”

„Igen minden nap volt egy csomó negatív gondolatom, amit szégyellek azóta is.”

És inkább mélyen hallgatok, a többi nő is hadd élje át és hadd szenvedjen ugyanúgy, mint én.

Pedig erről kellene csak igazán beszélnünk!

Somogyi Eszter

(kezdőkép:unsplash)

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?