Január 4-e óta készülök megírni az anyasággal kapcsolatos érzéseimet. De persze azóta amikor hozzájuthattam volna, már ismét feladatom volt.
Január 4-e hajnali 1:04 perc volt, amikor először megláttalak. Hajasbaba voltál és olyan cuki, hogy ilyet még a Föld nem hordott a hátán.
Reszkettem, mint a nyárfalevél, de amikor a mellkasomra tettek, elmúlt minden fájdalom, fáradtság.
Anya lettem. Vagyis inkább így: ANYA!
A kórházban is mindenki így hívott, nem Borinak, nem asszonyomnak, hanem Anyának. Fel sem fogtam és még most sem, hogy mostantól a legtöbbet ezt fogom hallani. Ez fog definiálni túlnyomó többségében.
Persze a férjemnek továbbra is Szivi maradok, én sem hívom Apucinak, csak amikor neked mondom.
A szüleimnek is Borika maradok. De neked MAMI. Mert nekem így tetszik. Ez a legszebb sz a szótáramban. Én is Mamának hívom anyukámat és Papának apukámat. Mert ők így szerették volna.
De mindegy is, kinek mi tetszik: Anyu, Anya, Anyuci, Anyuka, Mami, Mama. Úgy hívasd magad, ahogy neked a legjobb.
Szóval attól a pillanattól megváltozott az életem. Nem tudtam, mi vár rám, hiszen sosem volt még benne részem. Sőt, már lassan, valahol távolról elkezdtem gondolkozni azon, hogy mi van, ha a Jóisten más utat szánt nekünk. De tudtam, akárhogy is lesz, úgy a legjobb, a legszebb életünk lesz.
De te minket választottál szüleidnek.
Most, ezekben a vészterhes időkben. Mert egészen biztos, hogy neked valami különleges küldetésed van ebben a földi létben.
Sokat vártunk rád, nagyon sok mindenen keresztülmentünk, orvosilag sem jósoltak túl sok esélyt az életkorom miatt. Én azonban tudtam, hogy ez nem akadály, mert a Tatát is 43 évesen szülte az anyukája. Mondjuk én még éppen hogy 42 voltam, amikor megszülettél… (ne firtassuk, de ezerszer jobb fizikális állapotban, mint a nálam fiatalabbak és elég jó a genetikánk is a családban)
Tudtam, hogy akkor fogsz jönni, amikor alkalmasnak találsz minket arra,
hogy teljessé tedd az életünket, igazi család lehessünk.
Persze tudom, hogy sok igazi család létezik, de nekünk ezt jelenti.
A születésed óta eltelt 17 hét. 17 hosszú, mégis pillanatoknak tűnő hét. Nem a szüléstől féltem már a végén, mert tudtam, hogy úgysem maradsz bent, inkább attól, hogyan foglak ellátni, gondozni, életben tartani. Nyilván megfogadtam, mint sok mindenki más, hogy nem fogok rágörcsölni dolgokra. A valóság azért kicsit más lett, bár azt hiszem, nem parázom túl, inkább szeretném, hogy kiegyensúlyozottak legyünk mindketten.
Persze nem könnyű anyának lenni, ezt be kell ismernem. A férjemért is, a szüleimért, a testvéreimért is aggódom, de ez teljesen más. Semmihez nem fogható. Amikor 24 órás szolgálatban kell lenned. Édes szolgálatban, mert mindennél fontosabb lettél. És akkor is megcsinálom a bármit is, amikor hulla fáradt vagyok, amikor minden porcikám sajog.
Mert ahogy szoktam mondani neked viccesen:
„Mindennél jobban szeretlek! Még a borsólevesnél is jobban.
Még a palacsintánál is jobban. És még a dobostortánál is jobban!”
(ti. ezek a kedvenc ételeim) És te ezen nagyokat nevetsz. Meg az összes többi hülyeségemen. Mert bohóc is lettem, meg minden, ami egy jóféle szórakoztatóipari szakmunkás feladatai közé tartozik.
Te pedig a legjobb közönség vagy.
Kincs, mely fényesebb minden drágakőnél, értékesebb minden aranynál, édesebb minden méznél.
Mert nincs semmi, de semmi, ami felérne a te mosolyoddal, amikor átkarolod a nyakam, amikor a kis ujjaiddal megfogod az enyémet, amikor odafúrod a pici kis hajasbaba fejedet a mellkasomhoz.
Ez egy örök, sírig tartó, feltétel nélküli szeretet.
És életemben először nem csak én köszöntök anyák napján, hanem engem is köszöntesz. Bár nekem 118 napja anyák napja van…
Nagyon szeretlek édes kiscsajom!
Mami
másoknak: Tomkó Bori
Főszerkesztő
(A kép felhasználása nem engedélyezett.)
