Anya és lánya

Nem mindennapi kis teremtés volt. Éppen húszéves voltam, amikor rendbontó módon, hátra felé tolatva, pici kis szeretetcsomagként a boldogságpostán megérkezett…


Aludtam, mikor ,,belépett az ajtón”, hisz császármetszéses baba volt.

A világot köszöntő sírását a későbbiekben viszont bőven volt alkalmunk élvezni, elsősorban akkor, mikor az éj leple ránk borult.

A nappali zajok nem zavarták, békésen átaludta ezeket…

Éjszaka kelt életre.

És mikor ez ellen tehetetlenül lázadoztam, hányszor, de hányszor megkaptam anyámtól: ,,Te csak hallgass, tudom én jól. Többek közt ebben is rád ütött ez a gyerek.”

Az első szava: a ,,lámpa” volt, a szavakat egyre itta, a szellemiekre rendkívül fogékonyan reagálva, 13 hónaposan folyékonyan csacsogva egyszer csak elindult…

Elindult, hogy felfedezze a világot, hogy utat leljen, egyéniséget fejlesszen,

hogy néha szenvedve, máskor meg kacagva, célt nem tévesztve révbe érhessen.

Anya és lánya, mérlegek mindketten. Kicsit ugyanaz, és mégis más…

Én még mindig látom az óvodást, aki eleinte üvöltött, mert ő oda nem fog menni, aztán később már hazajönni nem akart.

Látom a csokiját velem mindig megfelező gyermeket.

Bosszankodok, mert megint nem bírja ki és megint beleeszik az ételbe, aztán meg kacagunk, mikor azt mondja: ,,Jajj, anya! Hisz tudod, mennyire imádom a főztöd!”

Most is hallom, mikor az öccse diplomaosztójára igyekezvén, a fővárosi közlekedés káoszában a fülembe súgja: ,,Anya, ne kérdezz semmit, még kiderül, hogy vidékiek vagyunk!” Én meg persze, naná, hogy rögtön lebuktattam magunkat…

És látom és hallom…

És látom és hallom folyamatosan.

A gyerekek felnőnek.

Belőlünk vannak, de nem ugyanazok. Az évek peregnek, a lányom már maga is anyuka…

Én pedig folyamatosan a rá nagyon büszke

anyukája vagyok, és maradok.

Edit

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.