Május 15-én tartják a Hyperemesis gravidarum, más néven a vészes terhességi hányás világnapját. Sajnos személyesen érintett engem is, ezért megosztom az én történetemet.
A betegség kiváltó okát, pontos kezelését és hosszú távú hatásait ma sem tudják minden kétséget kizáróan. A továbbiakban a saját történetemen keresztül keresem a válaszokat a lehetséges kiváltó tényezőkre.
A történet a nagypapám halálával kezdődött, aminek szemtanúja voltam és igencsak megviselt. Majd másnap, mert eredetileg is terveztem, csináltam egy terhességi tesztet, ami pozitív lett.
Lelkileg éles váltás volt, hogy egyik nap a halállal találkoztam,
másnap pedig egy új élet kopogtatott.
Vannak olyan feltételezések, melyek a túlzott stresszt, illetve nagyfokú sokk elszenvedését teszik felelőssé a betegség kialakulásáért. Emellett első várandósságom volt és bár a fiatal életkort is kockázati tényezőként sorolják – nem tudom, hogy az akkori 25 évem annak számított-e.
Nagyon hamar, már a 6. héten elkezdődtek a terhesség tünetei. Kezdetben az émelygés és a reggeli hányás. Azt hittem, hogy csak a terhességgel járó reggeli rosszullét, amiről mindenki beszél, de pár nap elteltével teljesen legyengített és már nem csak a munkámat, de az otthoni teendőimet sem tudtam ellátni.
Napközben és éjszaka szüntelenül rosszul voltam, amikor épp nem, akkor aludtam. Mivel a környezetemben senki nem találkozott a terhességi hányás súlyosabb változatával – hyperemesis gravidarum -, ezért senki fejében nem fordult meg ez lehetséges problémaként.
Az akkori kezelőorvosom és egy védőnő is megnyugtatott: – ilyen a terhesség, próbáljak meg B6 vitamint szedni.
Sajnos már azt sem tudtam lenyelni, ezáltal nem is segített. Pár nap elteltével egy másik védőnő megnyugtatásképpen azt tanácsolta, mutassam meg magam a kórházban. Szerencsére így is tettünk. Vizeletvizsgálatot végeztek és megállapították, hogy egy ideje súlyosan ki vagyok száradva. Kezelés hiányában hamarosan leállt volna a vesém, ami megmagyarázza a folytonos aluszékonyságot.
Azonnal bent tartottak a kórházban, ahol haladéktalanul megkezdték az infúziós kezelést. Volt olyan ápoló, aki nem túl kedvesen azt tanácsolta, fogadjam el a gyereket, mert tiltakozik ellene a szervezetem. Ekkor azt gondoltam, miattam van ez az állapot, amitől még inkább rosszul éreztem magam, mert a babát mindenképpen szerettük volna. Ekkor a 8. hétben jártam.
Sem folyadék, sem étel nem maradt meg bennem és minden következő nap arra ébredtem, hogy egyre rosszabbul érzem magam. Nem volt sem idő, sem nap érzékem, egy pillanatig nem volt fellélegzés. Rettenetesen gyenge, aluszékony és kimerült voltam.
A tünetek a 9. héten még inkább erősödtek, ekkorra már lelkileg is nagyon megviselt a dolog. Sajnos olyan dolgok is eszembe jutottak, amiket utólag nagyon bánok, de tényleg elviselhetetlen volt a helyzet. Két hétig ételt egyáltalán nem, italt pedig csekély mennyiségben fogyasztottam.
Ebből kifolyólag továbbra is szűnni nem akaró kiszáradást mutatott a vizeletvizsgálat eredménye, állandó infúziós kezelés ellenére is. Majd következett a gyomorégés és – fájdalom.
Próbáltam segítséget kérni, de nem igen tudtak gyógymódot a betegségemre.
Megkíséreltem a gyömbéres nyalókát, jégkockát, fagyit, de semmi nem ment le a torkomon. Aztán egy hónapnyi kórházi kezelés után kezdtek alábbhagyni a tünetek, de még mindig gyakori volt a hányás. Addigra 13 kilót fogytam, a sok fekvés miatt az izmaim sorvadni kezdtek.
A 12. héten éreztem a javulást, így nagyon haza szerettem volna menni, amit nehezen, de engedélyeztek. Teljesen csak a 20. hétre múltak el a tüneteim, ám addig nagyon hosszú volt az út.
A legnagyobb csoda számomra az volt, hogy
a kisbabám a nehézségek ellenére is ragaszkodott hozzám
és a 41. héten, természetes úton, egészségesen megszületett. Bár a betegség nem zárható ki további terhességeknél sem, a jövőben még szeretnék gyermeket vállalni.
Kívánom, hogy a történetemmel minél többen megismerjék ezt a lehetséges egészségügyi problémát, mely nem csak egy bagatell dolog, hanem komoly betegség, súlyos tünetekkel.
Felföldi Eszter
(kezdőkép: Unsplash)
