Elájult a babám!! Mi ez, mit csináljak??

A családunkban sajnos sűrűn előforduló jelenség az affektív apnoe. Vagyis az, hogy egyszer csak elájul a kisgyerek, sokszor sírás közben.

 Érintett voltam kicsiként én magam is, a testvéreim közül még egy, az ő gyermekei és sajnos az enyémek közül is kettő: a hajlam örökletes.

Szóval az enyémek közül kettőt érint a dolog. Ebben a számban ma reggel óta vagyok teljesen bizonyos, mivel a legkisebb fiam néhány órája produkált két, egymást követő eszméletvesztést is. Most mellettem alszik, békésen, miközben írom ezeket a sorokat. Meg sem tudom számolni, hányszor figyeltem már gyerekemet így, ájulás után, magamat nyugtatva és hálásan, amiért ,,csak” ennyi baja van. De már kezdem sejteni, hogy ezt soha nem lehet megszokni.

Első alkalommal úrrá lett rajtam a pánik. Másodszülöttünk, a legnagyobb fiunk egy éves körül lehetett, amikor a nővére egyszerűen elvette a kezéből a játékot, amivel éppen játszott – a rövid, megbántott felsírást rémisztően hamar (utólag azt mondanám, 7 másodpercen belül) követte az elkékülés, ájulás. Szinte csak arra volt időm, hogy a tőlem egy méterre álló fiamat átkaroljam, mielőtt a földre ájulna.

Hiába tudtam, miről van szó, testközelből látni, amint a gyermeked elkékül

és egyszerűen nem vesz levegőt (vagy inkább az előző lélegzetét nem fújja ki),

az kemény.

Amikor egy kicsi gyerek a karjaidba ájul és te semmit, az égvilágon semmit nem tehetsz azon túl, hogy végignézed ezt és igyekszel biztosítani, hogy nehogy megüsse magát, az nem egyszerű már önmagában sem és igen, az első alkalom, az borzasztó.

Igazából, a többi is. Az agyammal hiába tudom, hogy magához fog térni, mégis minden alkalommal végigkúszik rajtam a pánik, hogy mi van, ha most mégsem.

Szerencsére olyan alkat vagyok, hogy vészhelyzetben teszem a dolgom, a feszültség (kamatostul) később tör ki rajtam. Szerencse az is, hogy az előzmények miatt a terhességek alatt sorra újraolvastam a tennivalókat, bár a kislányomnál elkerült minket a dolog.

Így már a legelső alkalommal is megtehettem, amit javasoltak:

megtámasztottam a kisfiam testét, nyakát, szólongattam, fújtam a szájába, hideg vízzel letöröltem az arcát – semmi eredmény.

A fiam kis szája és arca elkékült, szemei lassan felúsztak, teste elernyedt, ájultan feküdt a karomban.

Van egy olyan gyanúm, hogy a magához térését sem befolyásoltam, az is ,,csak úgy” megtörtént, tőlem függetlenül. Csak másodpercekig volt ájult. Azt mondanám, a későbbi tapasztalatokkal együtt, hogy legtöbbször 5-10 másodperc közöttire volt tehető az az időtartam, ameddig a kicsi eszméletlen volt. Ezután lassú észhez térés szokott következni, nálunk sajnos gyakran újabb ájulással. Úgy figyeltem meg, ezután egy bújósabb, fáradt hangulatú időszak következik, melybe a gyermek bele is szunnyad.

A nagyfiúnk öt évesen produkált legutoljára hasonlót, azóta (lekopogom) úgy tűnik, kinőtte. Természetesen voltunk vele szakorvosoknál, nem találtak okot. Állítólag az ilyen korú kicsik akár 5%-a is érintett lehet így. Most pedig úgy tűnik, hogy a legkisebbünk van soron…

Mivel nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, akik számítottunk rá – s mert azért az első alkalom rémülete óta én magam is minden létező fórumot (cikk, szakkönyv, szakorvos, többi anya) felkutattam, hogy a lehető legtöbbet megtudjak a dologról és még így is egyszerűen ALIG találtam vagy kaptam használható információt – szeretném nagy vonalakban összeszedni, hogy mit is lehet egyszerű szülőként tudni az affektív apnoéról.

 

Affektív apnoé:

Két formája van, a gyerek mindkét esetben ébren van.

 

– Az egyik, amikor a kicsi megijed vagy fájdalmat érez, elsápad és szinte azonnal elájul.

Lehet, hogy ezelőtt van sírás, de az is lehet, hogy nincsen. A sápadás nyirkos tapintású bőrrel társul, rángatózás és bepisilés is előfordulhat – ez a ritkábban előforduló tünetegyüttes, nálunk sem ez a fajta alakul ki örökletesen. (Fontos, hogy a fájdalom itt nem egyenlő azzal, ha valaki pl. beüti a fejét és ennek hatására ájul el, abban az esetben más lehet a kiváltó ok és akár lélegeztetésre is lehet szükség, hívni kell a mentőket!)

 

– A másik, mely gyakoribbnak mondható, a száj és az arc alsó felének elkékülésével jár. 

Negatív érzés (pl. megbántottság, mint amikor a kisfiamtól elvették a játékát), vagy fizikai fájdalom hatására a kicsi felsír és egy ideig tartó sírás után (ez lehet hosszabb vagy egészen rövid idő is) egyszerűen nem vesz levegőt. Oxigénhiány alakul ki, majd ájulás. Ez kevesebb, mint egy percig tart, de sokkal hosszabbnak tűnhet. Végtagrángás is kialakulhat ilyenkor is, mi ezt nem tapasztaltuk. Nagy nevetés során is kialakulhat a jelenség, erre szintén érdemes odafigyelni.

A légzés mindkét esetben belső folyamatok hatására ,,magától” újraindul, lélegeztetésre nincs szükség. 

Mit tehet a szülő?

  • Fontos, hogy tartsuk meg a gyereket, nehogy elesve/összerogyva megüsse magát vagy hátra ne csússzon a kis nyelve.
  • Egy idő után kitapasztalhatjuk, milyen sírás az, melyből ájulás lehet. Ilyenkor már javasolni szokták a szájba fújást, szólongatást, arc hideg vízzel letörlését. Ezek nekünk nem jöttek be, de tudom, hogy van, akinek nagyon sokat segítettek. Ami nálunk használt, az a fesztelen/jókedvű hangon való figyelemelterelés és a csengő énekszó. Furcsa lehet olvasni, de kénytelen vagyok leírni, mert tényleg beváltak. Első lépésként el kellett hinnem, hogy nincs semmi baj és úgy szólni a gyerekhez, vagy belekezdeni a kedvenc, nevetős dalába. A kezdeti alkalmakkor még annyira megijedtem, hogy hiába szólongattam a kicsit, utólag már látom: nem oldottam vele az ijedtségünket, az biztos.
  • A gyereket megrázni tilos!
  • Szakemberhez fordulás javasolt, nekünk a gyermekorvos után kardiológiai és neurológiai vizsgálatot javasoltak, mindkettőre elmentünk. Kizárták az epilepsziát és biztosítottak afelől, hogy a későbbiekre nem marad semmiféle hatása az ájulásoknak.
  • A jelenség kinőhető, öt éves kort szoktak mondani, mi is így tapasztaltuk.

 

Nagyon szeretnék még valamit leírni.

Ezekben az esetekben nem arról van szó, hogy a szülő felelőtlen és hagyja ,,végkimerülésig sírni” a saját gyerekét. Nem emiatt ájulnak el! Aki nem látott még ilyet közelről, nagyon kérem, higgye el nekem: felesleges más anyukának nekiesni azzal, hogy ő a hibás, mert rosszul reagál helyzetekre. TÉNYLEG másodpercek alatt kialakulhat az ájulás és annak a szülőnek ott lehet, hogy az égvilágon semmi esélye nincsen arra, hogy elkerülje azt. Lehetetlen lenne mindenféle fizikai vagy lelki bántódástól megóvni az öröklött hajlammal született gyermekeket az első életévekben. Ráadásul előfordult olyan is, hogy a fiam nagyon kacagott és ennek hatására nem vett levegőt… Ami aztán végképp felkészületlenül ért.

Én úgy tapasztaltam, hogy a gyerekeim nem zsarolási vagy manipulálási céllal (irányomban) ,,alkalmazzák” ezt a ,,trükköt”, ahogyan több helyen is olvasni.

Igen, érzékenyebb gyereknél (vagy még inkább, életkorban!) gyakrabban előfordult nálunk is. De ma például a másfél év alatti, egyébként nagyon alkalmazkodó és jó kedélyű, tényleg nem hisztizős kisfiam békésen játszott a testvérével, fordultában picit beütötte magát és a következő levegővétellel felsírva még azelőtt kékült be (másodpercek alatt!), mielőtt odaléphettem volna hozzá. Pedig közel voltam.

Amikor a karomba vettem, már ájult volt. Nem vagyok orvos, de aki ez alapján vehemensen gyermekpszichológushoz, nevelési tanácsadóhoz küldene, azzal valószínűleg nem értenék egyet. Ezerszer is átgondoltam, marcangoltam magam de nem tudom, hogy például ma mit tehettem volna annak érdekében, hogy elkerüljük a dolgot.

Azt magam is tapasztaltam, hogy ha a szülő megijed, miközben látja a gyermekét elájulni, az nem a legjobb reakció.

Inkább fesztelenül elterelni a figyelmet: ez az, ami egyáltalán beválhat, de erre sincs garancia. Ismét hangsúlyoznám: aki nem volt ilyen helyzetben, annak fogalma sem lehet, mennyire rémületes dolog testközelből végignézni szeretett gyermekünk ájulását és mennyire nehéz ilyenkor nyugodtnak maradni.

Hatalmas toleranciát kérnék mindenkitől, aki emiatt, akár a gyermekeket védve is

támadná ezeket a szülőket.

Itt nem használ a vádaskodás, fröcsögés, a vagdalkozva adott tanácsok. Ezek csak ronthatnak az amúgy is ijesztő helyzeten,de megnyugtatni nem fogják a szülőt, az biztos.

A sorstársaknak pedig kitartást kívánok és azt, hogy csak a szakemberek véleményét vegyék komolyan. Pocsék érzés. Rémisztő. De elmúlik!

Elmúlik. Tényleg.  

 

Forrás Kiegészítés

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.