Elforduló arcok és ítélkezés. Lesz ez valaha másként?

Sokan várakoztunk a gyerekorvosnál. Köhögő, prüszkölő, síró gyerekek, akik többé-kevésbé türelmesek voltak, és akkor megérkeztek ők, a nagymama és az unokája.

A kisfiú más volt, szemmel láthatóan más. Szépen levette a nagymama a kisfiú kabátját, kezébe adott egy mesekönyvet, majd a kisfiú odalépett „mindenki mackójához”, ahhoz a plüsshöz, ami mindig, minden gyermeket vár, az év minden napján. A kisfiú mosolyogva ölelte magához, mire egy anyuka így szólt a kb 10-11 éves kislányához:

Látod, ezért mondom, ne nyúlj ahhoz a macihoz, mindenki azt ölelgeti, és ki tudja, mi baja van.

A mackót ölelő más kisfiú nagymamája lehajtotta a fejét, jól tudja mire értette az az anyuka, hogy ki tudja mi a baja… – szemmel láthatólag a nagymama már megszokta. Nekem fájt az a hangnem, ahogy a várakozó szülők elfordították az arcukat, a kisfiút látva. Ha nem látom, nincs is ott. Talán, kisgyermekként a mumussal voltunk így. Azt hiszem a mások, a sérültek a társadalom mumusaként vannak kezelve. A beszélgetés csendben folyt tovább anya-lánya között.

Anya, ő miért ilyen csúnya?
– Beteg. Ne foglalkozz vele, nem illik ránézni!

Nagyon fájt ez a válasz, a kisfiam kérdően nézett rám, hogy ez most mi. Hiszen ő, a mindössze 7 évével már tudja, mert tanítottam neki, sose sértsen meg senkit, nem szabad megjegyzéseket tenni. Valahogy láttam rajta, bántja ez a viselkedés.

Közben a nagymama alatt egyszerűen megnyílt a föld. Voltak, akik ezt észrevették, és mélységesen sajnálni kezdték őt. Közben arra gondoltam, vajon az unokája miatt sajnálják-e, vagy azért mert így beszél valaki az unokájáról? Nagyon nem mindegy. Közben próbáltam felvázolni magamban, a kislány anyukája miért ilyen elzárkózó egy beteg gyermekkel szemben. Talán arra gondolt, fertőz? Vagy a társadalomnak ilyen beteg tagja nem lehet?

A kisfiam még mindig kérdően nézett rám, így kénytelen voltam megszólalni.

Tudod, ő Down-os. Másként, érzékenyebben érzékeli a világunkat. Úgy látom, hogy nagyon szereti azt a macit.

A maci megvédi őt. – válaszolta a fiam. Valóban, ahogyan belegondoltam úgy éreztem, hogy igaza van. A maci ölelése megvédi őt az emberek kérdő tekintetétől, a kéretlen megjegyzéseitől. Szerettem volna azt képzelni, hogy sosem fogja meghallani azokat a kimondott vagy kimondatlan szavakat, amik záporoznak rá majd az életében, miközben nem illik ránézni, és foglalkozni sem vele. Vele, egy kis emberrel, aki ugyanúgy él, és ugyanúgy lélegzik, mint te, vagy én.

Közben szólították a kisfiút és a nagymamáját, bementek. Eltelt jó néhány perc, egy beteg nyűgös gyerek mellett ólomlábakon jár az idő, közelebb ültünk az ajtóhoz, hogy a kínlódó gyerekek közt, meghalljuk, ha mi mehetünk végre be.

Kijött a kisfiú, a nagyival.

Várj itt, hozom a kabátod. – mondta a nagyi.

A kisfiú megállt előttem, és szemmel láthatóan nagyon ideges lett rám.

Ó, persze. Bocsánat, hiszen a helyedre ültem. Átadom ezt a széket neked, ha kéred. Visszaülhetsz. – mondtam neki, mosolyogva. Azt hiszem, a mosolyom megnyugtatta. Visszamosolygott. A fiam kérdően nézett rám, láttam elbizonytalanodott.

Maradj csak Gáborkám, én ültem a kisfiú helyére, és tudod, ő másként éli meg a dolgokat.

A kisfiú rámosolygott a fiamra, Gábor vissza rá. Két gyerek, akik egyformák, s közben mennyire mások. Az enyém is lehetne beteg – villant át a gondolataimon. Azt hiszem, arra kell továbbra is tanítom őt, hogy az empátia nagyon fontos dolog. Sok helyzetet megoldott már, és néha nem árt beleképzelni magunkat a másik helyzetébe. Ő hogyan érezheti magát.

A nagymama robogott vissza a kabátokkal.

Elnézést, tudja ő…

Igen, tudom. Semmi baj, a lényeg, hogy minden rendben. – válaszoltam.

Tudja, sokan megnézik őt, s ez zavarja, és sokan nem értik, nem tudják, nem érzik azt, amit én. – fakadt ki. A szemei könnyesek lettek. – Jó néhány év elutasító és bíráló tekintet mellett kellenek az olyanok, mint a fiam, aki nyugodtan ül a kis unokája mellett. Aki kimondja nekik, hogy „semmi baj”, pedig van baj rendesen a társadalomban, az elfogadás terén. Abban, hogy nem tanuljuk meg, hogy miként viselkedjünk. A “ne nézz oda, nem illik”, nem a helyes kezelése adott helyzetnek. El kéne mondani, hogy mit látnak a gyermekeink a világban, mi mit jelent, ki miért lehet olyan, amilyen. Persze, hogyan mondja el adott szülő, ha még maga sem tudja, hogy odanézzen-e vagy sem. Talán ezt is kéne tanítani az iskolákban.

Szólítottak minket a vizsgálóba. Elköszöntünk.
S én eközben reménykedtem egy elfogadóbb világban…

PinkAnyu

(Kép: unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük