Én többször születtem meg, s ezért örökké hálás leszek a sorsomnak

Megszülettem, amikor édesanyám életet adott nekem, nem tudom felsírtam-e, nem tudom miért csak én születtem meg, s az a másik nem. Ő nem…

Mindig becsültem az életem, a fényt, amit kaptam, a világot, amit láthatok. Igyekeztem nagyon gyerek lenni, jól tanulni, jól szeretni, segíteni, adni, adni boldogságot is mosolyt. Azt gondolom, annyit adni nem tudok, amit én kaptam, mert én megkaptam az egész világot a szüleimtől.

Aztán jött az immunbetegség, a SUB, az élet-halál 42 napja.

Akkor is megszülettem, újjászülettem. Ma is ünneplek minden november 5-ét, amikor a hosszú kórházi szenvedés után hazamehettem. Amolyan csendesen ünneplem azon a napon, annak az embernek a születését, aki akkor lettem.
S mivel azzá lehettem, aki ma vagyok, így még a betegségemet is egy áldásként tudom felfogni. Hiszek magamban, hiszek a szeretetben, hiszek a mosolyban. 

A hitem mellett meggyászoltam azt a gondtalan kislányt, aki ott a kórházban meghalt bennem, aki nem lehet többé hebrencs, meggondolatlan, önfeledt. Meggyászoltam a kislányt, akinek mindenre figyelnie kell, hogy hova lép, hogyan lép. Akkor is tudtam, megcsinálom, s mosolyogva csinálom végig. Így is lett.

Aztán belenyugodni nem tudtam, abba, amit az orvosok javasoltak, hogy sosem vállalhatok gyermeket. Addig gyógyítottam a testem-lelkem mosollyal és szeretettel, míg elértem a célom.

Nem akármilyen mosollyal gyógyultam, hanem az igazi őszinte, belülről fakadó,

valódi csillogással ragyogó mosollyal.

S gondolhatod, a szeretet sem volt akármilyen, meg kellett tanulnom, nem csak adnom, de azt kimutatni is, s elfogadni is. Meg kellett tanulnom hinni a saját jó erőmben, ami a mosolyomban lakozik. Megcsináltam.

Amikor a gyermeket megszültem, akkor születtem, mint anya. Életet adtam, amiért felelős vagyok. Emlékszem a gyönyörűség mellett az ájulás kerülgetett, amikor először fogtam őt kezembe. 3570 gramm, 57 cm boldogság ragyogott rám.

Tudtam, Ő a mindenem.

Az a fajta bolond anyuka vagyok, aki az oltásoknál együtt sír a gyermekével, s ha beteg, öleléssel és simogatással is gyógyítom őt, lelkem és szívem minden erejével.

Nyolc éve másként látok, másként érzek, amikor megérkezett, fényt hozott lelkembe, s beragyogta a világot, teret engedve az áradó szeretetnek. Ő mondja a legszebben: “Dága anuszi! Dága anuszikám, szejetek!”

Erre a mondatra érdemes ébredni, ezért a mondatért érdemes élni!

PinkAnyu

(kezdőkép: Pexels)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük