Ha létezne olyan, hogy nagy közös anyai tyúkszem, akkor én most egy kicsit ezen lépkedek, mégis felteszem a kérdést: ti is engeditek, hogy köztetek aludjon a gyerek?

Őszintén megmondom, én aztán igazán nem vagyok egy ősanya típus, de a lányunkkal ez valahogy mégis ösztönösen alakult így az első évek során.

A játszótéri anyukák és az anyósom persze óva intettek; majd meglátom, egy elkényeztetett, önállótlan kis akarnok lesz belőle. Nem lett igazuk. S azt, hogy igenis vannak előnyei annak, ha egy kisgyerek az anyukája szoros közelségében fejlődhet; még szakértőknek is nehéz elvitatniuk.

A kislányom élete első évét egészen konkrétan rajtam töltötte, egy csodaszép, virágos mei taiban. Tökéletes harmóniában léteztünk, egész nap abban szundikált, három óránként elkezdett mocorogni és cuppogni a pici szájával, finoman emlékeztetve, hogy itt az etetés ideje. Esténként viszont a kiságyába fektettük le aludni, ami ugyan a mi hálószobánkban volt; de akkoriban még föl sem merült, hogy ez másként legyen. A változás, olyan 1 éves kora körül kezdett érződni a viselkedésében; amikortól a napja nagy részét már a kúszás-mászás, a világ – a fiókok tartalmának – felfedezése jelentette.

Akkoriban nem gondoltam túl a dolgokat, második gyerek lévén pedig már meg mertem engedni magamnak azt a „luxust”, hogy maximálisan az ösztöneimre hallgassak. Visszagondolva könnyen lehet, hogy a napközbeni „leválást”, rólam való elszakadást kezdte el kompenzálni azzal, hogy egyre gyakrabban marasztalt az ágyikója mellett, szorosan ölelve, a hajamat tekergetve. Majd, amikor már félig meddig én is a kiságyában fekve, zsibbadva, görnyedezve próbáltam altatni – ami csak egy pár óra erejéig sikerült, s minden éjjel megjelent az ágyunkban – akkor mondtam azt,

hogy nem látom értelmét tovább küszködni azért, hogy a saját helyén aludjon.

Ha ez neki ennyire fontos, és ennyire igényli, hadd legyen.

Én csak azt tudom, hogy azt tettem, amit az anyai ösztöneim diktáltak. S mint azt évekkel később megtudtam, pontosan ezeken az elveken alapul a kevésbé szerencsésen „magyarított” kötődő nevelés (angolul attachment parenting) elve, amit csak jóval később ismertem meg közelebbről. Az egy amerikai gyerekorvos által definiált gyermeknevelési irányzat azon alapszik, hogy a szülő nem csinál mást, mint a gyermek aktuális szükségleteire reagál, válaszol, annak igényei szerint: ha éhes megszoptatja, ha álmos, bármikor elalhat a hordozókendőben, szorosan a mamájára tapadva (ha pedig már nagyobb, akár anyukája mellett is), aki pedig nem egy órához igazítja a baba és a saját maga napirendjét.

Miközben a módszer előnyeit időről-időre megkérdőjelezik, ugyanígy vannak olyan szakértők is, akik rendre kiállnak mellette, mondván ez a nagyon érzékeny, finom egymásra hangoltság a baba-mama között nagyon is jót tesz a picik fizikai és mentális egészségének; akik a biztonságos kötődés miatt kiegyensúlyozottabbak, magabiztosabbak lehetnek a későbbiekben. Az anya közelsége megnyugtatja a kicsit, akit így sokkal kevesebb stressz ér, és kisebb eséllyel lesz bármiféle mentális problémája a jövőben.

Ottlik Judit

(kezdőkép: unsplash)