Mami, figyelj csak, az amőbák micsodák? És tényleg dagik? Nézd a hasam, most akkor én is dagi vagyok? – szegezte nekem a kérdést a 7 éves kislányom a minap, az előszobai tükör előtt illegetve magát.

A pólója a derekán feltűrve, kis kezeivel a pocakját gyűri, markolássza, aprócska arcán aggodalom.
Édes kicsi bogaram, már hogy lennél az? Hogy jut eszedbe egyáltalán ilyesmi? – hebegem gyorsan. Pedig sajnos pontosan tudom. Pont én ne tudnám?!

Alig pár napja, hogy rendet raktam a szekrényemben, s találtam néhány, rég elfeledett nadrágot is a polcok legmélyén, – rám nem kimondottan jellemző módon – gondosan elhajtogatva. Először nagyon megörültem nekik, a felhőtlen boldogság viszont hamar elillant, ahogy közelebbről is megvizsgáltam őket. Akkor már tudtam, nem véletlenül kerültek a szekrény legfélreesőbb részébe, a süllyesztőbe. Sebaj, tegyünk egy próbát, gondoltam bizonytalanul. Kár volt, nagy kár.

Amikor a harmadik darab is indulatos csattanással landolt a földön, hangosan szidni kezdtem magam: hogy mindez azért van, mert már megint olyan vagyok, mint egy túlfújt amőba, mert nekem soha nincs időm magammal foglalkozni és az úszógumi se fog soha eltűnni a hasamról. És különben is, holnaptól nem fogok vacsorázni, mert a végén nem lesz egy rongyom se, ami rám jön.

Uff, önsajnálat pipa, gőz kis időre kieresztve; kicsit meg is könnyebbültem. Csak akkor tudatosult bennem, hogy az én kis virágszálam is ott állt, látott és hallott mindent. S hogy a kis agya ezt bizony szivacsként el is tárolta – ahogyan sok minden mást is, amit tőlünk hall. S az hagyján, az első adandó alkalommal elő is fogja hozni, ahogyan ez esetben már meg is történt.

Őszintén szólva mélységesen elszégyelltem magam, mert arra gondoltam, ez a pötty kislány az én negatív testbeszédemet kezdte volna épp magáévá tenni, miközben magát méregette a tükör előtt. És még nincs tíz éves.

Drága Mamik, engem ez teljesen észhez térített, sőt mi több, kiborított. Szóval fókazsír ide vagy oda, nem engedhetem, hogy azt higgye, ez az, ami számít. Hiszen én sem gondolom azt, hogy ez így van; s hogy a test egy olyan dolog, ami valamiért soha nem lehet elég jó.

Legyen csak büszke magára, s a legfontosabb, érezze jól magát a bőrében.

Ehhez persze legfőképpen az kell, hogy mi magunk legyünk jóban a saját testünkkel, no meg az is, hogy figyeljünk arra, hogyan beszélünk a súlyunkról, a méreteinkről a gyerekek előtt.

Nem mindig könnyű, de megéri. Főleg, ha tudatosítjuk, hogy ez (lesz) az egészséges önértékelésük, testképük legfontosabb alappillére. Elviekben legalábbis.

Ottlik Judit

(kezdőkép: Unsplash)