Ha kérdeznétek, hogy vagyok? Azt felelném: a bukáshoz közel

Mi van a dolgok rossz oldalán? Mi van akkor, amikor belátom, hogy rosszul vagyok. Kit érdekel? Mire van hatással?

Amikor Erőszak Mentes Kommunikációt(EMK) tanultam, Pinky, aki szuper sokat adott azzal a tanfolyammal nekem, sosem engedte, hogy a Hogy vagy? kérdésre azt válaszoljuk, hogy rosszul, vagy épp jól. Mert ezen jelzők kifejtés nélkül nem többek, mint ítéletek. Az EMK tanfolyam során azt is megtanultam, hogyan is lehet a részletek kidolgozásával változtatni és a magamra, szándékaimra, szükségleteimre fordított idő és tudatos lépések miként varázsolnak jól levést a rosszul levésből.

Azt gondoltam, hogy ha nem vagyok jól, akkor épp nem tettem eleget magamért.

Nem tettem elég munkát abba, hogy jól legyek. Magamra vessek. Ma jöttem rá, hogy ez az egész egy folyamat, ami időt vesz igénybe. Addig, amíg nem zajlott le, addig rosszul fogom magamat érezni. És ha nincs ezen folyamat alatt tudatos stratégiám, ami dinamikusan képes illeszkedni a változásokhoz, akkor állandóan rossz lesz. Nem tudom a felszínre dolgozni magam.

Hatalmas változások dinamikájára kellene tudni most reagálni. Gyakorlatilag minden jól levést biztosító stratégiánk semmivé lett a karantén nyomán.

DE, hogy konkrétumokról beszéljek, nézzük meg, az én kicsit talán speciális, és szélsőséges esetemen. Viszonyítási pontnak Maslow piramis szintjeit veszem, hisz talán ez már egy elfogadott tanulmány arról, milyen szükségletek és miként mozgatnak embereket. Akkor is, ha már majdnem robottá lettek idomítva az őket körülvevő elvárások nyomán.

Fizikai szükségletek: éhség, szomjúság, stb.

Ezen a szinten egészen kielégült vagyok. Bár… ha pisilnem kell, nem mindig tudok azonnal reagálni. Profi vagyok a visszatartásban. A szomjúságot rendszerint már csak a migrén jelzi, de akkor behozok 3 napi lemaradást. Enni szoktam, van is mit, de leginkább a gyerekek tányérját ürítgetem szorgosan, vagy az elől levő dolgokból csipegetek elpakolás közben. 4 gyerkőc mellett nem igen tudok leülni enni. Ha mégis, abban is van valami nem teljes. Valamit épp a körmömre égni érzek, és a bűntudat miatt csak félfenékkel üldögélek.

Szóval van mit ennem. A mikor és hogyan már nem igazán tud ideálissá lenni. És ez még csak az első szint.

Kedves Mindenki! Ti hogy álltok ezzel a szinttel? Most, 2020. április végén?

10/7 az én jelen állapotom.

Oh, a pihenésre rá sem néztem első nekifutásra. Ma beszélgettem valakivel, aki mondta, hogy reggel 6-tól éjfélig dolgozik, mert muszáj. Rávágtam, hogy ne csinálja! Ne tegyen kárt magában, bármi is a retorzió esetleg. Nos, ezt magamnak is mondhatom. Ma már lustának nevezünk valakit, aki kiáll a napi 8 óra alvás igénye mellett. Tudom, hogy Te nem, de vajon alszol is annyit? Mit gondolnál magadról, ha elmennél aludni úgy, hogy nincs elvégezve valami, azért, hogy 8 órát aludj? A magam részéről általában eldőlésig haladok valamivel. És nem alszom 8 órát, és tuti akadna olyan vélemény, hogy amikor kelek, akkor már stabilan iskolapad-színpadon kellene ülni a gyerekeknek.

Na de nézzük a második szintet.

Biztonsági szükségletek: biztonság, rend, állandóság, kiszámíthatóság.

Itt már a skála felénél sem tartok. Talán nekem extrán sok változás volt a vírust megelőző időszakomban is, így eleve nem teljes kielégültségi szinten ért a járvány. De kétlem, hogy van bárki, akit igen. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ez a szint a második az 5-ből, és jelenleg a társadalom döntő többségénél teljesen kielégületlen. Nincsenek stabil jövedelmek.

Felborult minden, ami eddig rendnek volt minősítve, és a kiszámíthatóság egyetlen dologban garantált: bármi megtörténhet. Szeretteink és a saját életünket igyekszik veszélyeztetni a járvány. Bennem személy szerint a vírus miatt nincs félelem. Szüleimet nem érzem veszélyben, jól vagyunk, és a halálhoz való viszonyom sem megszokott.

Jövedelmem sincs megbízhatóan, nem újdonság, hogy ebben kiszolgáltatott vagyok. Megtanultam együtt élni ezzel az állapottal. Ráadásul nyár van, mármint az időjárás tüneteit tekintve (tudom, mert most tanultam kislányommal környezetismeretből, bár hangsúlyoztam neki, hogy attól még, hogy a nyári ruhák vannak épp rajtunk, még azt kell most mondani, hogy tavasz van, de elkalandoztam)

Saját helyzetemre konkretizálva a képet. Az iskola hazakerülése teljesen felborította az mi életünket (is), mindent felemészt, és még így sem sikerül a végére érnünk a napi penzumoknak. A jurtában képtelen vagyok a háztartással tartani a tempót. Szóval rend sincs, pedig volt. Bár ezt úgysem hiszik el sokan. De nem is mások miatt hiányzik. A térben lévő káosz is tovább borzolja lelkem káoszát. A gyerekeknek sem segít fókuszálni arra, amire kellene, mint diákok, vagy amire szeretnének, mint álmokkal rendelkező egyéniségek.

10/4

Közösséghez tartozás: szeretet, hovatartozás, ragaszkodás, csatlakozás, identifikáció, perszonális kapcsolatok.

Szerintem nem sok magyarázatra szorul, hogy az a szeretetközösség, akik most itthon vagyunk egységesen vagyunk kielégületlenek ezen a szinten is. Egyszerre hiányzik az iskola, a pajtások, a tanító néni. Mégis ugyanezen alanyok akik veszekedéseket, feladatokat, kudarcokat katalizálnak a mindennapjainkba. A feladatok tőlük jönnek. Mindegy, hogy én milyen szükségleteket látok netán a gyerekeken. Ha nem tartjuk a sulis tempót, elveszítik a közösséget, ahova most épp csak lélekben, de tartozónak érzik magukat. Állandó harcot vív bennem az anyai szemem által megélt fontossági sorrend, és egy külső nyomás, ami még valamiféle identifikációt adhat legalább a gyerekeknek.

Az én személyes élményem ezen a szinten végképp képlékeny Gergő halála óta. Nőként megélni a semmibe zuhanást, azt, hogy a nulladik szeretetkapcsolat, ragaszkodási, kapcsolódási pont megszűnik fizikai formájában, talajvesztéssel jár. Hálás vagyok a családomnak, a barátaimnak. Anyukámékhoz talán sosem tartoztam annyira, mint amennyire ezt most átélem, és ez a legnagyobb ajándéka volt az elmúlt évnek, de most ezt is elvette a sors. Persze nem teljesen, de nagyon hiányoznak. Nincsenek munkatársaim, nincsenek ügyfeleim, főnökeim.

Egy szál magamban állok a világban. Hálás vagyok a segítőknek, elfogadó vagyok azokkal, akinek sok az én világom. Jönnek mennek az emberek. Nincs akivel van egy közös tehermegosztásom. Olyan sem, akivel együtt éljük át a folyamatokat, és több oldalról, komplexitásában szemlélhetjük, tarthatjuk a világot stabilan. Magam is bűntudattal, de azt kell mondanom, hogy ez a szint alig éri el az elégséges szintet a világomban. És tudom, hogy mindenki, aki szeret, és közel van hozzám, és tudja, hogy szeretem, érteni fogja, hogy ez bizony

10/1,5

Megbecsülés szükséglet: státusz, hatalom, siker, önbizalom, presztízs, bizalom, tisztelet, kompetencia.

Ezeket a szavakat végigolvasva is sírva fakadok. És talán itt az ideje a sírásnak. Soha nem néztem még meg ilyen objektíven, hogy hogy is vagyok. Milyen ember próbál négy gyereket átkísérni az élet zavaros tengerén.

Ez itt negatív számot dob eredményként. Olyan dolgokban élek meg napi szinten kudarcot, ahol nem vagyok kompetens és mégis eredményeket kellene felmutassak. Diploma és magas fokú tanulmányok hiányában eleve tudom magam semmirekellőnek érezni, holott látom, mennyire nem igaz ez. De se hatalmam, se önbizalmam, se presztízsem nincsen. Státuszom egyedülálló özvegy anya egy jurtában.

Kompetencia? áh, nevetséges az egész. Komolyan. Magamat ismételgetem hetek óta. Elhitették velem, vagy legalábbis elfogadtatták, hogy jobb a gyerekemnek a iskolai bebetonozott tanterv teljesítése, mint önmagának a kiteljesítése. Most meg nekem kellene kitépnem itthon a gyerekeim szárnyát. És el kellene hinnem, hogy nincs kompetenciám azt mondani, hogy szar a NAT! EMBERTELEN a legemberibb feladatsor is, amit kiküld ma egy tanár.

Valószínűleg már az előző 3 szint ramaty állapota is borúsabbá festi ezt a képet, mint a valóság, de az objektív része igaz. Anyai kompetenciám elsorvad a pedagógiai inkompetenciám miatt. Mégis körmöm szakadtáig igyekszem megfelelni az iskola elvárásainak. És nem hogy siker nem ér, naponta nő a kudarc kupac.

10/-2

Önmegvalósítás: az a vágy, hogy az egyén egyre többre vigye, hogy azzá válhasson, amire képesnek érzi magát.

Az a jó, hogy ez már nem is fáj. Nyilván nem fejlődik semmit jelenleg az én életem. Tovább tömöm tapasztalataim és sikertelen próbálkozásaim zsákját. Aztán talán majd, egyszer jut annyi figyelmem magamra, hogy akkor menjek el pisilni, amikor először észreveszem.

Ez csak simán 10/0

Maradjunk az iskolai hasonlatnál. 50 pontból 10,5 pontot sikerült elérnem ma este. Azt hiszem mind emlékszünk arra, hogy az elégséges eléréséhez  50% kell. Messze nem érem el.

Azt hiszem, legalizáltan érzem azt, hogy ROSSZUL vagyok.

Erőszak mentes kommunikáció tanfolyamon mindig az első cselekedhető lépést kerestük meg. Szóval most, 23:44-kor elmegyek aludni. Mert amíg az első szinten nem leszek jobban, a többi sem fog tudni jobbá válni.

Saját életetekben mi lenne az? Ti hány pontot kaptok? Hogy vagytok?

Rossel Szilda

(kezdőkép: pexels)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük