Harcok, melyekből nem kérek

Az elmúlt években sokszor éreztem azt, hogy az életem egy harctérré vált. Egyrészt az egóm, másrészt az igazságérzetem nem hagyta sokszor, hogy elmenjek bizonyos dolgok mellett, de mostanra eljutottam arra a pontra, hogy a lelki békém minden egyes apró, és nagyobb megnyert csatánál többet ér nekem.

Alapvetően világ életemben szerettem csatázni, veszekedni. Mindig is hittem abban, hogy az értelmes vita előre visz, hogy muszáj álláspontokat ütköztetni ahhoz, hogy a legjobbat tudjuk kihozni bizonyos dolgokból. Harcos típus vagyok, aki szereti megmondani a tutit, de figyeltem mindig is arra, hogy az észérvek előtt fejet hajtsak. Hiszek a demokráciában, és abban, hogy a többség akarata kell, hogy érvényesüljön, és hiszem azt is, hogy az emberi nagyság nem abban rejlik, ha valakinek mindig igaza van, hanem abban, ha valaki képes beismerni, hogy tévedett.

Az elmúlt években viszont valami megváltozott az emberekben. Vagy talán bennem. De azt veszem észre, hogy egyre kevesebb emberrel lehet értelmes vitába bonyolódni,

mert mindenki ott tart most már, hogy csakis neki lehet igaza, és bárki mást állít, az rohadjon meg.

Valahogy azt érzem, hogy az emberek teljesen elveszítették a kontrolljukat, folytonosan kritizálnak és ítélkeznek mások felett, és a képesség arra, hogy elfogadják azt, hogy mások vagyunk, más tesz bennünket boldoggá, máshogy akarunk élni, az teljesen kiveszett az emberekből.

Még meg is érteném, és el is fogadnám, hogy ezeknek a „megmondó” embereknek van igazuk, ha azt látnám, hogy ők boldogok és kiegyensúlyozottak, és sugárzik belőlük a tudat, hogy náluk van a bölcsek köve. Ellenben azt tapasztalom, hogy a leginkább nekikeseredett emberek osztják leginkább az észt arról, hogy mások hogyan éljék az életüket, vagy egyes dolgokról miképp vélekedjenek.

Amikor lassan három éve elmentem gyereket szülni, az életem játszótere nagyon leszűkült a kis privát zónámra. Valóban csak azok az emberek vettek engem körül, akiket szeretek, akikkel egy hullámhosszon vagyok. Így számomra döbbenet volt azt megtapasztalni, hogy mekkorát fordult a világ az elmúlt 2 évben. A lányom növekedésével egyre inkább nyílik ki újra a világ számomra is, és nagyon nem tudok azonosulni azzal, amit látok.

Ember embernek lett farkasa, a legapróbb dolgokon is ölre mennek, csak hogy a maguk igazát hangoztassák. Nem kell messzire menni, elég bármelyik interneten megtalálható cikk komment szekcióját elolvasni, hogy lássátok miről beszélek.

Engem elborzaszt az, hogy emberek mit meg nem engednek maguknak az online térben. És őszintén elkeserít az, hogy most már a privát szférámban is egyre többször tapasztalom azt, hogy támadásoknak vagyok kitéve azzal kapcsolatban, hogy miképp nevelem a gyerekemet például. Vagy, hogy hogyan élem az életemet. Ne adj Isten, mivel szeretnék a jövőben foglalkozni.

Mert bizony én úgy döntöttem pár hónappal ezelőtt, hogy változtatni fogok sok mindenben. Egészen új irányba állítottam az életemet, és céltudatosan haladok a kitűzött cél felé. Sőt, azt is elhatároztam, hogy nem megyek bele kicsinyes vitákba, hogy nem fogok törődni azzal, hogy ki mit gondol rólam, az értékeimről, vagy a családi helyzetemről.

És tudjátok mi a legviccesebb? Az, hogy amikor úgy döntöttem, hogy leteszem a fegyvert, és nem védem az igazamat tovább nap nap után, csak elfordulok, és élem tovább az életemet, azok az emberek, akik részéről támadások értek, új erőre kaptak. Mert az hitték, hogy feladtam a harcot, hogy meggyengültem, és most legyőzhetnek majd.

Pedig távolról sem erről van szó, egyszerűen csak nem törődöm már azok véleményével, akik bennem a rosszat akarják látni, akik belém akarnak kötni, mert „csak”, vagy éppen az állandó negatív hozzáállásukkal mérgezni akarják a lelkemet.

A „karantén” számomra ebből a szempontból kapóra jött, mert nagyon leszűkültek az interakcióim, ráadásul egy idő után tudatosan elkezdtem kerülni a sok-sok negatív hír-, és az alattuk lévő komment-cunamik olvasását, és sikerült lelkileg teljesen megerősödnöm az elmúlt időszakban.

Kizártam az életemből azt a sok negatívumot, amik ellen idáig harcoltam, és köszönöm, remekül vagyok.

Rájöttem, hogy én nem akarok semmi mással foglalkozni, csak a saját életemmel, a saját családommal és barátaimmal, azokkal, akik igazán számítanak, és akikkel végre nem harcolnom kell, hanem velük együtt építkezhetek.

Szóval lehet így is élni, sőt, csakis így érdemes.

Azanyja

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük