Hogy vagytok az idei anyák napjával? Érdekes kérdés…

Az első reakcióm egy olyan grimasz volt, amin jót derült a zoom-kávézós társaság. Nehezen vagyok ezzel az ünneppel, de valójában az összes ünneppel. Ráadásul az elmúlt években egyre megújuló speciális helyzetekben talált rám ez az ünnep (is).

Reggel óta merengek azon, mit is gondolok az ideiről. Egyfelől azt, hogy hálás vagyok, mert mi valószínűleg fogunk tudni találkozni anyukámmal, és ez bármennyire is furcsa, az iskolának és a túlterheltségemnek köszönhető. Meg annak, hogy beláttam, nem bírok el a feladatmennyiséggel.

Ennek egyik megoldása lett az, hogy Olivér most ott tanul náluk. Így a karanténfalak most leomlottak köztünk nagyjából.

Annak is örülök, hogy nem fogom kellemetlenül érezni magamat azért,

mert nem viszek tárgyi ajándékot.

Ezzel valahogy úgy vagyok, hogy ha valamiről valaki eszembe jut, akkor amint lehet, eljuttatom neki, mert úgyis elfelejtem az ünnepre, az ünnepen meg csak azért, hogy adjak valamit, nem csinálok vagy veszek egy kipipálós ajándékot (mert nekem gyakran csak olyan menne).

Ha anyák napján, hozzájuk tartva látok esetleg orgonabokrot, akkor megállok, és szedek, de már az valódi ajándék lesz, hogy időt töltünk együtt. Keze alá dolgozom a konyhában, megcsacsogjuk az élet apró-cseprő élményeit, és töltődünk egymás jelenlétében.

Ha a gyerekeknek eszébe jut, rajzolnak majd valamit, lehet, hogy apukám is kifundál valami kedvességet, és ezekben szívesen részt veszünk.

Összességében, mégis szeretem, ha az ünnep, olyan, mint sok-sok másik nap,

csak tudatosítjuk, hogy az élet, az idő valódi ajándék.

Ha távolabb lépek saját családomtól, és magasabbról nézek erre az idei ünnepre, a kép nem ennyire idilli. Sokan nem találkoztak hónapok óta anyukájukkal, gyermekeikkel.

Aggodalom, féltés, távolságtartás, fegyelem azok, amikben most a szeretet testet ölt. Biztos vagyok abban, hogy sok kreatív ötlet lesz a neten az ünnep által inspirálva, és ez fantasztikus.  Főleg akkor, ha az ünnepelt, az ünneplők is olyan csodásnak élik meg, mint ahogy a neten megjelenik. Mert azt tekintem én a valódi célnak. Persze ez csak az én értékrendem.

De vizsgáljuk meg, hogy is vannak most a társadalom azon szereplői, akiket úgy hívunk, ANYA.

Nagyon szerettem volna a cikkem keretében ezt az ünnepet kiterjeszteni szülők napjára, és az állapotfelmérést is minden szülőre vetíteni, mert azt tartanám igazán szép képnek, de valahogy nem tartanám magam hitelesnek.

Sajnos az az élményem, hogy nagyon más megélés jut a jelenben (is) az anyukáknak és az apukáknak. Van bennem egy belső elvárás a tekintetben, hogy ne általánosítsak, és ne maszatoljak írásaim során, mégis valós és objektív képet mutassak, tisztán látó árnyaltsággal. Itt most ez azáltal tud megvalósulni, hogy pontosan, és egyértelműen tisztázom, amit írok, az az én nézőpontom, az én tapasztalataim, az én buborékomból.

Az én buborékomból azt látom, hogy az anyukák rettenetesen terheltek. Ők azok, akiknek nagyrészt a nyakába szakadt az otthon oktatás teljessége. Ők azok, akik vagy feladják az otthon ragadt gyerekek miatt az álmaikat, vagy megtépázzák őket, vagy teljes állásos munka mellett állnak helyt gyerekeik mindennapjaiban is.

A férfiak most is tartják a családfenntartó szerepkörhöz tartozó sémákat, ami szükséges, csak nem elégséges. Sem ahhoz, hogy egy nő szeretve érezze magát általuk, sem pedig azért, mert a feladatmennyiség gyakran két embernek is sok, nemhogy egynek.

Talán nem túl szimpatikus, amit írok, de

ha ünnepet szeretnénk az anyukáknak teremteni, akkor adjuk meg nekik annak az életnek a lehetőségét, amiben az ünnep nem egy újabb feladat számára.

Célravezetőnek tartanám esetleg megkérdezni az anyukát, akit fel szeretnénk köszönteni, hogy megkérdezzük, mire vágyik.

Írás közben pörög az agyamban, hogy milyen közösségi szinteken szoktuk ünnepelni ezt az ünnepet. A szép ruhás ovis ünnepségektől, a boltokban kapott apró gesztusokig.

Vajon mit jelentenek ezek valójában az anyáknak? Vajon mit szeretnének valóban az anyukák?

Mi a teljesség az örömkönnyek mögött, amikor átvesszük gyermekünktől a rajzot, ami tündököl az apróság kibontakozó kreativitásától, hallgatjuk, ahogy csacsogva elmeséli mi mindent ábrázolt a képen, és kitesszük a hűtőre.

Amíg ráértem, addig ezekből a rajzokból jegyzetfüzetet kötöttem magamnak, és így nem kellett megküzdenem a kidobás búcsú pillanatával. Tavaly olyan kis ládikákra rajzoltak a gyerekek nekem, ami azóta is az ékszeres asztalkámat díszíti, és a termoszt is sokat használtam, amit szintén bájos gyerekrajzok díszítettek, és napi programot színesítette az élmény is, ahogy néztük családilag az alkotó aprónépet.

Idén mindenkinek különleges ünnepe lesz. Ajándékozónak és ajándékozottnak egyaránt. Kívánom, hogy ez a nap hozzon áttörést a szereplők közötti kommunikációban, egymásra figyelésében, hogy

ne csak ezen a napon tudjunk odaadó figyelemmel fordulni azon hősei felé a társadalomnak,

akiket úgy szólít valaki: ANYA.

Hála nekik, köszönet erőfeszítéseikért, és személyre szabott támogatást kívánok nekik és az apukáknak egyaránt, az év minden napjában! Egy jó csapatnál nincs nagyobb ajándék!

Rossel Szilda

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük