Hogyan nem oldja meg a párkapcsolati problémát egy gyerek?

Terhességem alatt nagyon sok anyukával beszélgettem, rengeteg cikket elolvastam, hogy nagyjából felkészüljek arra, hogy mi vár majd rám, ha megszületik a lányom.

Persze így utólag azt mondom, hogy igaznak bizonyult a mondás, miszerint az anyaságra nem lehet felkészülni, másrészt arról sehol nem olvastam, hogy az addig szilárdnak hitt emberi, rokoni kapcsolataim mekkora változásokon fognak keresztül menni.

Most a legkézenfekvőbb példáról, a gyermekem apjával való kapcsolatom átalakulásáról szeretnék mesélni nektek.

Mi kezdetektől „olaszos” párnak számítottunk, képesek voltunk mindig is egy pillanat alatt úgy összeveszni, hogy az egész utca tőlünk zengett, mégis azt mondhatom, hogy a kapcsolatunk erős alapokon nyugodott a kezdetektől. Ehhez képest a gyerek megérkezését követően minden megváltozott, és nem a jó értelemben. Sőt, már terhesen sokszor a férjem fejéhez vágtam, hogy neki milyen könnyű, nem az ő teste alakul át, nem neki kell egyik orvosi vizsgálatról a másikra járkálnia, nem neki kell közelharcot vívnia az éppen a bordáit rugdosó gyerekkel, stb-stb. Mondtam ezeket ráadásul úgy, hogy nálam könnyebb terhessége senkinek nem volt, soha nem voltam rosszul, 8 kg-ot szedtem fel, és az utolsó éjszakáig végigaludtam az éjjeleket. És mégis,

megviselte a lelkemet a várandósság.

Persze neki minden egyes panaszomra az volt a válasza, hogy gondoljak bele, milyen szerencsés vagyok, hogy ezt átélhetem, és hogy ha megtehetné, ő kihordaná helyettem a gyereket…. Sakk-matt helyzet volt, és már ekkor elkezdtem dühös lenni rá, hogy én csinálom a dolgok oroszlán részét, míg ő bárgyú mosollyal nyugtatja a fejét a hasamon, hogy érezze amikor a kislány rúg.

És akkor még gőzöm nem volt arról, hogy a java csak ezután fog jönni.

Amilyen csodás terhességem volt, olyan borzasztó nehéz volt számomra az első időszak a gyerekemmel. Kaptam egy hasfájós babát, aki nap közben végig sírt, s szinte sohasem aludt. Noha nem gondolom, hogy a szülés utáni depresszió ért utol engem, de egy biztos: gyűlöltem az egész helyzetet és nem láttam a kiutat.

Nagyon haragudtam és irigy voltam a férjemre, hogy ő elmehet dolgozni, nagyjából élheti a korábbi életét, hogy nem ő kel fel egy éjjel háromszor a gyerekhez, hogy nem neki kell szoptatnia, hogy nem az ő teste változott meg, és amúgy általánosságban, mindenért baromi dühös voltam rá. Hiába tett meg mindent; cserélt pelenkát (persze csak a pisiseket, a kakisokhoz nem volt gyomra), ringatta a gyereket, küldött engem pihenni, barátnőzni, én sosem tudtam feltöltődni, vagy kipihenni magamat. Egy héten négy napot dolgozott csak, és mindig futott haza a munkából, én mégis sokszor pattanásig feszült idegekkel, fúriaként támadtam rá, ahogy belépett az ajtón. De volt olyan is, hogy ezt sem vártam meg; például napközben levideóztam az üvöltve síró lányát, és elküldtem neki a felvételt, hogy nesze, amíg te a kényelmes székedben ülsz egy irodában és csönd vesz körül, én ezt hallgatom órák óta.

Számomra iszonyat volt az első pár hónap itthon a gyerekkel, olyan énemet ismertem meg, akivel bár soha nem találkoztam volna, és így utólag visszagondolva nem is értem, hogy a férjem, hogyan tudott elviselni engem.

Miután a kislány kinőtte a hasfájásokat, és az éjszakák is könnyebbek lettek vele, a férjem iránt érzett dühöm is elapadt, de addigra már egy szakadék választott el minket egymástól. Én ráadásul továbbra sem nagyon leltem rá az anyaság ízére (erre körülbelül a kislány egy éves koráig várnom kellett), így abszolút nem voltam boldog, semennyire nem törődtem a kapcsolatunkkal, hiszen valóban minden energiámat elvitte az, hogy kiszolgáljam a gyerek igényeit, és közben valahogy megőrizzem az ép eszemet is.

Az sem segített, hogy ahogy nőtt a kislány, egyre több oldalról kezdtek beleszólni az életünkbe. Jöttek a szokásos kéretlen jótanácsok a gyerekkel kapcsolatban, amik néha homlokegyenest mások voltak, mint ahogyan én akartam élni az életünket. Ez persze közöttünk is újabb konfliktusokat szült, hiszen nem volt elég, hogy nekünk sem egyezett mindig, mindenben a véleményünk, de már azon is ment a vita, hogy kinek melyik rokona mibe, és milyen jogon szól(hat) bele.

Egy idő után annyira elmérgesedett közöttünk a viszony, hogy állóháborúba kezdtünk itthon, gyakorlatilag hetekig nem szóltunk egymáshoz és csak annak örülök, hogy ezt valahogy úgy tudtuk csinálni, hogy a gyerek nem látta kárát. Végül azt hiszem az oldotta meg a helyzetet, hogy elmondtam őszintén a férjemnek és a tanácsot osztogatóknak, hogy a válást fontolgatom, így jobban járunk mindannyian, ha nem ezen az úton haladunk tovább, hanem próbálunk az „élni és élni hagyni” alapú békés együttélés mellett arra törekedni, hogy a lányomnak ne elvált szülők gyermekeként kelljen felnőnie.

Ezek után hétről hétre javult a helyzet minden fronton, és a kislány kétéves korára a nagy viharok is elültek. Ehhez szükséges volt azt hiszem kicsit mindenkinek engednie az elveiből, és az önnön érdekeiből, és bár még most is vannak viták, én igyekszem elfogadni azt, hogy mindenki nagyon szereti ezt a kislányt, és a maga módján mindenki jót akar neki.

Sikerült a gyereket szeptemberben bölcsődébe adni, ez az én idegrendszeremmel csodákat tett és azóta Apával is egész jó a viszonyunk. Nem mondom, hogy nincsenek viták nevelési és egyéb kérdésekben, de az a nyomasztó hangulat már jó ideje elkerül bennünket, és nagyon bízom benne, hogy nem is fog visszatérni.

Az elmúlt egy évben többször mondtam azt a férjemnek, hogy ha mi ezt az időszakot valahogy túléljük, és nem válunk el, akkor sohasem fogunk. Jó tanácsként pedig üzenem azoknak, akik azt hiszik, hogy a párkapcsolati problémáikra megoldást nyújthat egy gyerek, hogy ezt azonnal verjék ki a fejükből. Egyszerűen ilyen nincs!

Még a legszilárdabb köteléket is próbára teszi egy gyerek érkezése, nemhogy egy problémákkal tűzdelt kapcsolatot.

Azanyja

(kezdőkép: pexels)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük