Hogyan szokj le a kiabálásról a gyerekkel?

Délután (este?) fél 6. Kiskamasz a kanapén fetreng, s közli, addig nem szándékozik felhagyni ezzel, amíg ki nem kérdezem tőle földrajzot. Aminek egyfelől nagyon is örülök, hiszen ő maga ajánlkozik azok után, hogy elvileg elolvasta, átnézte, megtanulta.

A gond csak az, hogy mindeközben a másodikos kicsikém az étkezőasztalnál ülve üveges szemmel bámul maga elé, s kezdi ismét ugyanazzal a hibával lemásolni a példamondatot az írás munkafüzetébe. “Nagyfiú” egyre jobban  unatkozik, s jobb híján a húgát kezdi szekírozni, aki ettől sírva fakad, harmadszor egy órán belül.

Mit is mondanak az okosok? Vegyek egy mély levegőt és számoljak el tízig? Menjek le alfába? Igyak egy pohár vizet? (A rozéhoz még korán van?) Lehetőleg minél előbb tennem kellene valamit, mert érzem, másodperceken belül robbanok. Ma már ki tudja hányadszorra…

Veszekednek, nem figyelnek rád, már megint vadulnak játék közben? Naponta kismilliószor ismétlődő, ismerős helyzetek, amikor egy idő – és a százszor elismételt “vedd föl a cipődet”, “kérlek ne csináld”, “hagyd a húgodat”, “írd már meg a leckédet” -féle mondatok – után úgy érzed, a türelmed végéhez értél. Az a bizonyos utolsó csepp pedig már gördül is lefelé, és borul is a pohár.

Utólag persze már bánod, hogy miért kellett megint leüvöltened a gyerekek fejét, s hogy miért nem voltál képes higgadtan kezelni a problémát. A jó hír az, hogy ez gyakorolható, néhány apró trükk pedig segíthet, hogyan ne jussunk el addig az  állapotig, ahonnan a kiabálásból már nincs visszaút.

Vedd magad halkabbra a hétköznapokban!

Csak egy kicsit kellett tudatosabban megfigyelni magam ahhoz, hogy feltűnjön, mennyi apróság miatt emelem meg a hangerőt egy szokásos hétköznap is. “Kész a vacsora!” – ordítok, hogy biztosan meghallják. Most aztán már kapcsold ki a gépedet!” – kiabálom föl az emeletre, hogy kiskamaszhoz is biztosan eljusson.

Próbáld meg egy kicsit halkabbra fogni magad, s a kiabálás helyett inkább fölmenni, odamenni, és normál hangerővel megkérni őket, hogy jöjjenek az asztalhoz. Nem szerencsés, ha alapjáraton egy emeltebb hangszint a megszokott.

Meditálj, naponta csak néhány percig!

Na persze, meg még mit nem! Mégis mikor? – vágnál vissza. Viszont senki nem azt kéri, hogy fél órákat tölts mély meditációban. Ha viszont sikerül kifejlesztened azt a képességet, hogyan szakadj ki egy kicsit a valóságból, ezt bármilyen határhelyzetben kiválóan fogod tudni alkalmazni. Mondjuk azalatt, amíg a háromévesed keresztbe fekszik a bolt padlóján, s a tizenötödik ugyanolyan plüssért hisztizik kitartóan.

Legyen egy varázsszavad!

Gondolj ki egy olyan szót, vagy kifejezést, amit mantrázhatsz magadban a “robbanás” előtt. Célszerű valami olyasmit választani, ami nyugtató üzenettel bír számodra. Például a kislányos szülők körében bizonyára alaposan megismert Jégvarázsból a “Legyen hó””szóösszetétel ideális lehet. Ha a hóra, a hóesésre gondolsz, megnyugszol. Hátha ez fog kizökkenteni a szokásaidból.

Öleld meg inkább!

Sokkal nehezebbnek tűnhet, mint valójában. Viszont saját tapasztalatból meg tudom erősíteni, hogy nagyon is működik, nálunk legalábbis. A kislányommal főleg, akinek több, 2-3 éves kori hisztirohamát sikerült így átvészelnünk, viszonylag békességben, nagy összeborulással lezárva.

Ha te nyugodt vagy, az a gyerekekre is átragad!

Végül, de nem utolsó sorban egy másik alapvetés, amit szintén saját tapasztalataim is igazolnak. Úgyhogy drága Mamitársaim, “zen”-re fel, próbálkozzunk a saját és a családunk lelki békéje érdekében.

Ottlik Judit

(kezdőkép: Pexels)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük