Így erősítsd a lányod önbizalmát!

Higgyenek önmagukban, a saját képességeikben; szeressék és fogadják el magukat olyannak, amilyenek. Szuper jól hangzik, de nem biztos, hogy magától értetődő, főleg a mai világban, ahol már a kislányok is egészen másfajta hatásoknak vannak kitéve, mint annak idején mi voltunk.

Ezért is nagyon fontos, -ha nem mindennél a legfontosabb- ápolni és törődve gondozni az anya-lánya kapcsolatot (is): erősíteni a kislányod önbizalmát és biztosítani arról, hogy mindig, minden körülmények közt számíthat rád.

Látom rajta, hogy valami nyomja a szívét. Nem olyan önfeledt és felszabadult, mint szokott, de hiába kérdezgetem, faggatom, egyre csak mélyebbre húzódik a csigaházába. Kivárok, nem aggódom, mert biztosan tudom, előbb-utóbb megnyílik, el fogja mesélni. Akarja. Tudom, a legszorosabb, legmélyebb kapocs a kettőnké, anya-lánya örök barátság, az első pillanattól kezdve.

Azért azt még elmondom neki, amit ilyenkor mindig, hogy velem bármit bármikor megoszthat. S hogy tudja, mennyire nagyon fontos, hogy mindig mindent megbeszéljünk.

Aztán este, a fürdőkádban egyszer csak kibukik belőle, ami a szívét nyomja. Mint kiderült, a kis barátnője zokon vette, hogy egy másik osztálytársnőjével is elkezdett játszani a szünetekben. Mindig odajön és megzavar, direkt. Nem akarja, hogy vele is barátkozzak – panaszkodik, miközben már zokogás is rázza az aprócska kis testet.

Úgy ahogy van, vizesen átölelem, s megpróbálom elmagyarázni – egy nyolcéves kislány szintjén persze – hogy az emberi kapcsolatok bizony eléggé bonyolultak. S hogy semmi sem fekete és fehér, és hogy ne érezze úgy, hogy választania kellene a két kislány között. Mert lehet egyszerre több barátunk is. Ezt mindkettejüknek el kell fogadnia.

Ő pedig továbbra is csak maradjon önmaga, ahogyan eddig is, amiért ennyien szeretik. S minden elrendeződik. Látom, érzem, ahogy megkönnyebbül.

S hogy mit mondhatsz ilyenkor a lányodnak? Én ilyesmikkel próbálkozom:

Szeretlek, bármi is történjen! 

Ezzel is biztosítod afelől, hogy a szereteted nem feltételekhez – például jó, vagy rossz jegyekhez, hisztis, vagy kevésbé hisztis napokhoz – kötöd.

Tudom, milyen ügyes vagy, meg fogod tudni beszélni vele!

Adj lehetőséget, bátorítsd az önálló problémamegoldásra. Ne akard azonnal megoldani helyette, legalább engedd, hadd próbálkozzon. Rásegíteni persze „ér”!

Emlékszel, hogy esett ez neked akkor? 

Próbálj meg ilyesmiket kérdezgetni ahelyett, hogy azt hajtogatod, „ne sírj, majd minden jó lesz”. Vezesd rá, milyen érzéseket keltett benne az adott helyzet, s beszéljétek meg, hogy akkor például teljesen jogosan volt mérges, vagy szomorú. Az érzelmi stabilitáshoz fontos, hogy megtanulja felismerni s a helyén kezelni ezeket a dolgokat.

Tényleg? S erre te, mit szóltál?

Hagyd beszélni, hadd mesélje el, hogyan élte meg az adott helyzetet. Hallgasd végig türelmesen, ne vágj közbe, ne véleményezz, ne torkold le. Így fog legközelebb is a bizalmába avatni.

Szerinted, hogy tudnád megoldani ezt a helyzetet?

Amilyen nyitott, barátságos kislány vagy, ez biztosan sikerülni fog – szoktam neki mondogatni, csakis a pozitív tulajdonságok kihangsúlyozásával.

Bármit és bárhogyan is mondjunk, a lényeg, hogy próbáljunk meg egy olyan mankót adni a kislányaink kezébe, amelyre támaszkodva bátran meríthetnek erőt a saját értékeikből.

Mert az, hogy szeressék magukat, hogy higgyenek magukban, vagy hogy tudjanak nemet mondani, ha szükségét érzik; mind-mind ebből táplálkozik.

Ottlik Judit

(kezdőkép: Pixabay)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük