Igyekszem a jót keresni – feledhetetlen pillanatok most is születnek!

“Anyu én szívet készítettem az órán neked, mert ez az én szívem, amit te adtál nekem, amikor megszültél.”

Ezt mondta a fiam, amikor karácsonykor a házi porcelángyurma ajándékot odaadta. Akkor még minden rendben volt, azt hittem, minden úgy is marad.

Sosem gondoltam volna, hogy olyan szavakat kell majd megismernie, mint pandémia, WHO, maszk, gumikesztyű, Győrfi Pál… S rá is maszkot kell adnom, egy szimpla vérvételnél, ahol a vas szintjét kell ellenőrizni.  Majdnem elájult, mert izgult, és közben levegőt is alig kapott. A nővérke lekapta róla a maszkot, és azonnal lefektette, tornáztatta. Sosem hittem, hogy ilyen „maszkos bulik” várnak ránk.

Könnyes szemmel nézett fel s kérdezte meg, hogy „Anya, koronás vagyok?”. Karácsonykor még nem is sejtettem, hogy kicsi szívéből ilyen félelmeket kell majd eloszlatnom a szájmaszkok rideg világában.

Az oké, hogy gyermekkoromban hol, színésznő, hol tanárnő szerettem volna lenni, vagy csak nemes egyszerűséggel hercegnő-királynő.(néha nem tudtam dönteni) Mondjuk, azt sem gondoltam volna, hogy a leharcolt anyák koronázatlan királynőjeként kell majd néptánc-, olvasás-, ének-, matekórát tartanom.

Nem panaszkodom, anya vagyok. Ha ez a feladat, ezt kell megoldani. Meg fogom oldani. Ennyi.

Már beletörődtem abba, hogy ez a rend. Szerencsés vagyok, mert jól működik a mi osztályunkban az online tanítás. A tanítók maximális hozzáállása a netes oktatáshoz, komolyan mondom példátlan.

A hétfőket imádom, jaj nem úgy, úgy utálom, mint jól nevelt „Garfield”, de tényleg izgatottan várom a hétfői e-mailt. Ne nézz bolondnak, csak a rajz óráról van szó. A tanító néni (nagyon imádom ezért is), kitalálta, hogy a gyerekek mesekönyvet illusztrálnak. Nem is akármilyen mesekönyvet, Bálint Ágnes: Tündér a vonaton című mesekönyvét. És micsoda hangfelvételeket kapunk, a tanító néni egész családja közreműködik, gyermekkoromat idézi, mint régen a mesehanglemezek, komolyan imádom (néni, bácsi, tündér hangok, zajok…, ahogyan azt kell – profi munka).

De például az énekórák is klasszak. Mindig dalismétléssel kezdünk. A tanító néninek gyönyörű tiszta hangja van, mondanom sem kell, így már hárman énekelünk a nappaliban. Szolmizálunk együtt. A gyereket megnyugtatja az, hogy hallja a tanító néniket. (Szeret így hármasban is énekelni, bár messze nem olyan, mintha húsz gyerek énekelne, de azért látom, lelkesen dalol).

A néptánc tanár is elmagyarázza, megmutatja lassan, majd fel is táncolja a gyerekeknek, hogy mit táncoljanak vissza. Hallottam olyanról ismerős anyukától, hogy a tanító elmondja 5x höcögő (vagy mi), majd 5x jobbra, balra, és taps – no, köszi, szerintem mi mázlisták vagyunk azért.

Feledhetetlen pillanatok most is születnek. Igyekszem keresni a jót, bár napokig a keserűség vált úrrá rajtam. Volt, hogy leültem, s csak sírtam. Potyogó könnyekkel sajnáltam a gyereket, magamat, hogy a játszótereken nincs bandázás sem kicsiknek, sem szülőknek.

Nincs önfeledt együttlét, személyes kapcsolat a tanítókkal, hogy múltkor is sírt a „Mit üzennél?” feladatnál, ahol rögzíteni kellett egy üzenetet, barátnak, nagypapának… Azt hiszem a letargikus állapot is egy folyamat része lehet. Azé a folyamaté, amit most a bezártság, az elszigeteltség, az ebből fakadó magányérzés vált ki. Biztos nem vagyok egyedül a világon ezzel, nálam most kattant valami.

Jól viselem, mert alapból inkább zárkózott vagyok az életben is, de most nekem is sok egy picit. Főleg az a sok, hogy rettentő módon sajnálom a gyereket.

Aki ott áll magában (egyke gyerek, talán most testvérrel könnyebb lehet). Akinek én vagyok most minden, anya, tanító, barát, konyhás néni… minden. És akinek apa a felüdítő társaság.

A gyerek magányos, hiába teszünk meg mindent.

Megfigyeltem, amikor a kis padtársával messengeren beszélnek, játszanak, akár két órát is, olyan felszabadult lesz. Úgy igazán mosolyog, és nyugodtabb is olyankor. Szerencsére napi szinten tudnak beszélni. Kell a társaság neki nagyon.

A maradandó érzések, és pillanatok születéseiért viszont mi is felelősek vagyunk.

Hiszen kell, hogy örüljünk valaminek. Kell, hogy megtaláljuk a jót, a maradandót. Most nagyon kell. Én néhány napra elvesztettem, és egy korom sötét veremben vergődtem, nagyon féltem, hogy ott ragadok. Képtelen voltam elaludni, mert valami keserűség marta a szívemet, ha elaludtam mégis, akkor verejtékezve ébredtem, és aztán megint csak sírtam. Éreztem, hogy ki kell vergődnöm ebből, s meg kell találnom az örömöt, a szépet. Elő kell csalogatnom azt, akivé váltam sok évvel ezelőtt. A mindig reménykedő, a mosolyt hozó, és adó nővé.

Igyekszem sokszor megnevettetni a gyereket, egy kicsit oldani őt. Mifelénk ez a humorral megy. Egy kis bolondságért nem kell a szomszédba mennünk alapból sem, hátha még nevettetni akarjuk egymást! Próbálok mindig egy kicsit mókásabban tanítani.

Ma a római számokat tanultuk, s a damaszt terítőből rögtönzött tógát készítettem neki. Aztán én is felöltöztem. Ő Rómulusz Gáborusz volt, én pedig Anyudusz Pannoniusz voltam. Most mit mondjak? Remélem maradandó pillanat volt ez is neki, mert fetrengett a röhögéstől. Ahogyan én is.

Vagy tegnap, amikor apa is beállt nép táncolni, és természetesen szakadtunk a röhögéstől, a gyerek meg dőlt a sírva nevetéstől. Gondolj bele, apa – enyhén mackós alkat – nekikezd a csárdás lépéseit vegyíteni az ír néptánc lépéseivel. Mindhármunknak potyogtak a könnyei a vidámságtól, a gyerek fetrengett, mi meg egy értelmes szót sem tudtunk kinyögni már. Míg a telefon kijelzőjén a néptánc tanító néni videója adta az aláfestő zenét.

Azóta is ír „Májkül Flepni”-ként tánclépésekben közlekedünk a folyosón, amolyan egyezményes kötelező jelleggel, valami belső kényszer hatására és igen, ilyenkor is nevetünk. (Röhögünk.)

Szóval valahogy a reményvesztettség után megtaláltam a jót, a vicceset ismételten. A #maradjotthon monotonitásába, pedig folyamatosan becsempésszük a humort, a változatosságot, akármilyen nehéz is éppen,

mert az anyák élete nem csak játék és mese – az apáké sem!

Ha úgy hozza a sorsod, hogy éppen te is egy gödör mélyén találod magad, és attól félsz, hogy ott ragadsz örökre, nézz fel a napra, halld meg a madarakat, lásd meg a fényt. És ezeket engedd is be.

A jó ott lakik minden pillanatban, még a rosszabbakban is.

Ott bújik meg a sötét árnyékban, s csak egy mosolyodra vár.

PinkAnyu

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük