Íme 4 elvem, amiből nem engedtem anyaként!

Mint általában sok mindenről, a gyereknevelésről is megvoltak a már-már kőbe vésett elveim, még azelőtt, hogy gyerekem lett volna.

Emlékszem, amikor elméleti jelleggel beszélgettünk különböző társaságokban a gyerekekről, és kifejtettem egyes nézeteimet, sokszor csak legyintettek rám, hogy „na, majd, ha anya leszel, engedsz az elveidből.”

Persze akaratos, „ki-ha-én-nem” mentalitásomból fakadóan, ezek a megjegyzések csak még inkább megerősítettek abban, hogy majd én megmutatom a tutit. És többé-kevésbé sikerült is.

Egy kisgyerek ne nézzen tévét! Se telefont! Se laptopot!

Amióta elterjedtek az okos kütyük, úton útfélen olyan gyerekeket látok, akiknek szó szerint folyik ki a nyál a szájukon, olyannyira beszippantja őket a képernyő. Másik nagy kedvenc jelenetem az, amikor beülünk egy étterembe, és mellettünk ül egy 3 tagú család, apuka, anyuka és egy négy-öt éves forma gyerek, és mindegyik kezében ott a telefon, vagy a tablet.

Az hagyján, hogy el nem tudom képzelni, hogy mi a jó fenéért jönnek el egy étterembe és költenek tízezreket ezért az „élményért”, de hogy egy gyerek így szocializálódjon, hogy ezt látja a szüleitől is, attól a falra mászom.

Szóval eldöntöttem, hogy az én gyerekem biztosan nem fogja zombi üzemmódban a kijelzőt nézni, és ezt az elhatározásomat hellyel-közzel sikerült is átültetni a gyakorlatba; nem adunk a gyerek kezébe tabletet, vagy laptopot, hogy nosza, bambuljad csak, és például Apával a tévénézést is arra az időre korlátozzuk, amikor a gyerek már alszik.

A telefonkérdéssel viszont bevallom, picit meg vagyunk lőve, hiszen a mobilok olyannyira a részünkké váltak Apával, sajnos nehéz kivitelezni, hogy ne lássa a kislány, amikor néha nyomkodjuk, így természetesen érdekli a dolog és van, hogy elcsórja a készülékeket. Persze sok mindent nem tud vele kezdeni, hála az ujjlenyomatos feloldásnak, de ezen a téren még van hova fejlődnünk a férjemmel.

Noha azt is tudjuk, hogy a végtelenségig nem lehet, és nem is szabad eltiltani a gyereket a technikai vívmányoktól, így egyszer-egyszer jutalom részeként engedünk neki egy maximum öt perces mesenézést, de akkor is szigorúan ott vagyunk mellette, hogy ha bármi kérdése van, akkor tudjunk beszélgetni a mese történéseiről.

Egy gyerek aludjon a saját ágyában!

Na igen, ez egy másik elvi kérdésem volt. Biztosan tudtam, hogy NEM AKAROK egy ágyban aludni a gyerekemmel. Egyrészt hosszú távon nem tartom egészségesnek, másrészt rengeteg negatív példát láttam arra vonatkozóan, hogy a szülők miután kicsiként maguk között altatták a gyereket, később, még öt-hat évesen sem tudták őt kirakni onnan.

Szóval úgy gondoltam, hogy a megelőzés lesz a legjobb módszer, és az első naptól fogva a saját ágyában altattuk a gyereket. Természetesen idővel rohadt fárasztó volt, egy éjszaka háromszor átmenni egy másik szobába, és nem csak félálomban megetetni a gyereket, és utána vissza is aludni, de hát valamit valamiért.

És hogy milyen könnyű „elkapatni” egy gyereket, arra van egy jó példám. Egyszer jártunk úgy, hogy a kislányunk bő egy évesen, borzasztóan megfázott. Szegénykém tíz percenként felsírt, nagyon rosszul volt, aggódtam is érte, így betettem magam mellé az ágyba.

És bár a gyereknek két nap múlva kutyabaja sem volt, mégis onnantól fogva hetekig ment az a történet, hogy a gyerek felkelt hajnalban, és hiába próbáltam visszaaltatni, végül mindig feladtam, és az ágyunkban kötött ki.

Aztán megelégeltem a helyzetet, és a védőnő tanácsát kértem. Ő elmondta, hogy az az egy alkalom is elég volt a gyereknek, hogy megszokja a kényelmet, és vagy most szoktatom le erről őt, vagy még öt év múlva is így fogjuk tölteni az éjszakákat. Szóval felszívtam magamat, másnap hajnalban amikor kelt a gyerek bementem hozzá, és ott ültem négy órán keresztül nála! A gyerek nem aludt vissza, de nem is jött be az ágyunkba.

A következő éjszakán már „csak” két órát kellett bent ülni vele, és visszaaludt. És így szépen, fokozatosan, sikerült leszoktatni az éjszakázásról, kb. két hét múlva már fel sem kelt a lányom. Iszonyú kemény két hét volt, de megérte.

Nem gügyögök, nem csinálok bazári majmot magamból!

A következő dolog, amivel sosem tudtam azonosulni az az, amikor a felnőttek lemennek gyök kettőbe és gügyörésznek, pofákat vágnak, isten tudja még mit nem csinálnak, csak azért, hogy felhívják magukra a figyelmet, vagy hogy szórakoztassák a babákat.

A szakirodalomban olvasni sok félét, az egyik tanulmány szerint igenis hasznos, ha gügyögsz a gyereknek, a másik szerint pont, hogy ártalmas, így szokás szerint mindenkinek a maga józan paraszti eszére kell hagyatkoznia. Én úgy voltam vele, hogy nem vagyok egy bazári majom, képtelen vagyok hülye fejeket vágni a lányomnak, meg ütyülüpütyülü stílusban kommunikálni, így nem is erőltettem a dolgot. Cserébe rengeteget beszéltem a lányomhoz, sokat énekeltem neki, magyarul és angolul is, és nem is érzem azt, hogy hiányzott volna az életünkből a dajkanyelv. Két és fél éves a lányom, remek szókincse van, két nyelven beszél, mondókázik, énekel, szóval ártani biztosan nem ártottam neki azzal, hogy normális hangnemben beszéltem hozzá.

Lesz énidőm!

Óh, hány olyan szülőt ismertem, akivel, miután gyereke lett, teljesen megszakadt a kapcsolatom, mert beszívta őket az anyaságuk! Onnantól fogva, hogy gyerekük lett, nem lehetett velük beszélgetni, sosem értek rá semmire, ha nagy ritkán mégis felvették a telefont, akkor is csak a gyerekük volt a téma. Sőt, még azt is végig kellett hallgatnom, hogy nekik nincs semmire sem idejük, nem jutnak el fodrászhoz, nem tudnak eljárni tornázni, és nemhogy egy könyvet nem vettek a kezükbe hónapok óta, de hajat sem mostak egy-két hete. Ilyenkor csak az udvariasságom tartott attól vissza, hogy megkérdezzem: „hol a gyerek apja”?

Nem egy emberi kapcsolatom ráment arra, hogy a másik félnek gyereke lett, így amikor például én bejelentettem az egyik barátomnak, hogy terhes vagyok, ő pedig ráncolta a homlokát, hogy örül, meg minden, de tuti elveszít engem, már akkor biztosítottam őt arról, hogy ettől ugyan nem kell tartania.

Nyilván eltolódtak a hangsúlyok a baráti kapcsolatokról a gyerek irányába, de nekem én magam és az egyéb kapcsolataim is fontosak voltak annyira, hogy ne hagyjam, hogy teljesen beszippantson az anyaság.

Megbízom Apában, tudom, hogy képes jól ellátni a gyereket, míg én távol vagyok. Szóval gyerek ide, vagy oda, van életem, vannak barátaim és talán ennek is köszönhetem azt, hogy képes vagyok venni a mindennapi akadályokat.

Nagyon fontosnak tartom, hogy azáltal, hogy gyerekünk lesz, ne veszítsük el önmagunkat, és a korábbi énünket. Tudom, hogy a gyerek a szemünk fénye, de hosszú távon nem tartom számára sem kifizetődőnek, ha minden elvünket sutba dobjuk, és hagyjuk, hogy a fejünkre nőjenek.

Azanyja

(kezdőkép: pexels)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük