Kamasz-tavasz

A kisfiam. A fején a legjobb fülhallgatómmal, ül a gépem előtt, ami spéci, direkt nekem felturbózott csodaszerkezet és aminek most ki van kapcsolva a mikrofonja és a kamerája, mert őt aztán nem lehet csak úgy megtekinteni akárkinek. Gondolom én.

Aztán lehet, hogy másvalami miatt van kikapcsolva minden ilyesmi, de néha kattint és megszólal és a helyes választ mondja. Remélem.

Remélem, mert az órából nem látok és hallok semmit, az asztal túloldalán kávézok félkómában – napjaink teljes eltolódással telnek: ő főleg délelőtt uralja a terepet, délután és este (és éjjel) jövünk mi.

Megnőtt, nagyot nőtt ebben az elmúlt évben, mióta ezek a fura állapotok tartanak, kiskamasz lett, imádnivaló és egyben idegesítően nagyfiús. Milyen jóképű srác lesz majd belőle… de miket beszélek: már egy jóképű srác.

Most kattint egyet és közli a gépemmel, hogy „tengerszint feletti magasság”. Elégedett arcot vág, olyat, mint amikor készen lett a LEGO vár. Ezek szerint jó a válasz … de, ha jobban belegondolok új LEGO vár már régen épült. A közelgő Húsvét lesz az első olyan ünnep, amikor nem LEGO-t kért ajándékba. Cserébe viszont olyan zenéket hallgat, amiket magamban csak tömegpusztító fegyvernek hívok. Bár el kell ismernem: van köztük 1-2 dal, ami nekem is tetszik.

Vigyorgok.

Rám néz a gép felett, mosolyog egyet, majd komoly képpel gyorsan kattint és mondja, hogy nála van térkép. Persze hogy van. Tegnap feltúrtuk a házat papír alapú térképek után, mert ez volt a tanárnő kívánsága. Meg mertem volna esküdni, hogy már egy sincs belőle, de szerencsére csak egy fiók mélyére kerültek. Már hajtogatja is ki és mutogatja, ezek szerint a kamera is be van már kapcsolva. Tavasszal még el-elkövettük azt a hibát, hogy beslattyogtunk a képbe – alsógatya és neglizsé kombinációban, ki-ki a sajátjában persze. Ez most már nem fordulhat elő, de csak azért, mert már az ablaknak háttal ültettük le tanulni.

Most rám néz, a hajába tép, és nevet megint. Ezek szerint most se kamera, se mikrofon – mert mondja, hogy van egy osztálytársa, aki folyton lenémítja, azt, akinek beszélnie kéne. Nem, nem tudja a tanár ki az. De ő igen. Ő is lenémította. Aha – gondolom magamban – szóval most ez van papírgalacsin dobálás helyett. Megnyugtattam, hogy ha lebukna, aláírom a retorziót.  „Mi az, hogy hogyan? Digitális aláírással, természetesen.” Kacsintok, amire pofát vág. Szóval ez már „ciki”.

Köszön a monitornak, kezdődik egy hosszabb szünet, amit majd a matek óra követ.

Félrehajtott fejjel rám néz:

-Anya, vinnél Apának egy kávét? – azt hiszem döbbent arcot vágok, mert folytatja:

–Mert szünetben szeretném felhívni a Teams-en Jázmint. –  A szám enyhén elnyílik: szóval erre mondják, hogy leesett az állam?

Aztán kicsit később balra ellibegek egy frissen gőzölgő kávéval… „Apa” felé…

Konkrét tervekkel. Elvégre tavaszodik. És nem csak a kiskamaszoknak.

Döníz

(kezdőkép:Unsplash)

Ezek a cikkek is érdekelhetnek:

„Csináld magad” túlélőkalauz a kiskamaszhoz, ha már tuti tippek nincsenek

Szülők, figyelem! Újabb veszélyes őrület terjed a Youtube-on

Az idő múlásával összeérlelődünk, mint a legfinomabb gyümölcsök

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük