Már a fogantatásod előtt nagyon vártalak. Évek óta, minden hónapban reméltem az érkezésed.
Aztán egyszer csak megtörtént a csoda. Pozitív teszt. El sem hittem…
Olyan halvány volt, hogy vettem még egyet. Aztán még egyet. Különböző fajtákat, mintha az olyan sokat számítana. De igen, nekem számított.
Annyira hihetetlen volt még 3-4 teszt után is, hogy még vérvételre is elmentem. Magas HCG, abszolút siker -mondta a doki, majd hozzátette, hogy elképzelhető, hogy akár ketten is vannak.
Na, ettől apukád teljesen lesokkolódott. Én csak úsztam az öröm mámorában, beszélgettem hozzád és táncoltam boldogságomban.
Mindegy, hogy hányan vagytok, csak egészségesek legyetek!
Apa pedig szerintem izgult nagyon, hogy mi lesz…
Az első ultrahangon ismét azt mondta a doki, hogy nagyon úgy tűnik, hogy két petezsák van. De még nagyon pici, majd pár hét múlva biztosabbat tud mondani.
Csak fogtuk egymás kezét és néztük a monitort. Aztán meg szorongattam és simogattam az első sztárfotót.
Az asszisztenstől életemben először kaptam egy terhes mappát, hogy abban gyűjthessem majd az összes képet. Boldogan és büszkén vittem magammal.
A világba akartam kürtölni, hogy ANYA LESZEK!!!
Aztán a következő ultrahangon kiderült, hogy nem vagytok ketten, a másik maszat, amit látott a doki, az vaklárma volt. Ekkor láttam apukád arcán az első őszinte mosolyt. Tudtam, hogy az ő fejében rögtön az játszódott le korábban, hogy fogjuk megoldani két csecsemővel… Nyilván a világon mindennél jobban szeretett volna mindkettőtöket, de azért az ő férfi módján nagyobb biztonságot érzett, hogy egyszerre csak egy jön. És ebben a doki meg is erősítette, hogy így sokkal biztonságosabb.
Ezen a vizsgálaton már pulzáló szívcsövet is láthattunk, amit nagyon koncentrálva néztünk mindketten. Hallani ugye nem lehetett semmit, csak látni, amit a doki mutatott, hogy ez az!
Földön túli örömkönnyek lepték el a szememet. Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy semmi ne árnyékolja be az érkezésed. Szedtem a vitaminokat, kényeztettem magam mindazzal, amivel csak tudtam, annak ellenére, hogy elég intenzíven jelentkeztek a terhességi tünetek. de tudtam, hogy ezzel jelzed, hogy itt vagy és jól vagy!
Még a nyaralásunk előtt egy utolsó vizitre mentünk a dokihoz, ahol már egész kis babaformád volt. Persze nem látszódott még így a 8. hét környékén, hogy fiú leszel-e vagy kislány, de én minden zsigeremben éreztem, hogy fiúcska vagy. Nimród.
Mindenhol a neved jött velem szemben. Olyan megerősítések, égi jelek, amik nem csalnak.
Ahogy teltek a következő napok, időszerű volt bejelentkezni a 12. heti genetikai vizsgálatra. Nagyon vártam már, mert már tűkön ültünk, hogy utána bejelenthessük a nagy hírt mindenkinek.
De még ezelőtt a vizsgálat előtt bejelentkeztünk a választott szülész orvoshoz, mert a korábbi doki már nem vállal szülést. Kedélyesen elcsevegtünk, nagyon szimpatikus volt mindkettőnknek. És akkor jött az ultrahang.
És a csend. A doki nem szólalt meg. Nem láttam mosolyt az arcán. Ő pedig nem látott mozgást. Nem adtál életjelet, mert már nem volt.
Nem voltál már ott. Elmentél.
Úgy feküdtem az ágyon, mint akit halálra ítéltek. Az ultrahang szerint az előző után nem sokkal hagytál itt minket. És én nem éreztem semmit. Csak annyit, hogy kezdek kicsit jobban lenni. De azt hittem, hogy ez teljesen normális.
Nem volt az. Igazságtalannak éreztem az egész életet. Miért pont velünk történik? Olyan régen vártunk rád.
Persze tudtuk és tudjuk a mai napig, hogy valószínűleg nem lettél volna egészséges. Addig mentél el, fordultál vissza, amíg lehetett. Amíg nem nekem kellett eldöntenem a sorsodat. Megkönnyítetted.
Nehéz volt a következő pár nap, pár hét. Meggyászoltalak, beszéltem hozzád. Elmondtam neked, hogy mennyire szeretlek és hogy azalatt a 8-9 hét alatt, amíg velünk voltál, mennyi boldogságot okoztál nekünk!
És érzem, hogy visszajössz. Hogy mikor? Azt csak te tudod, édes kisbabánk és a Jóisten…
Mi várunk nagyon továbbra is elmondhatatlan szeretettel.
Anya és Apa
(kezdőkép: Unsplash)
