Lezárult egy dicsőséges tanév – avagy mit adott az első osztály

Év elején reszkető gyomorral kísértem el a kisfiam a tanévnyitóra. Még apa is vett ki szabit aznapra.
Tisztán emlékszem, hogyan Csodacuki odaállt az apja mellé talpig ünneplőben és büszkén mosolygott, igazi apa-fia pillanat volt.

Csodacuki hátán a suli táska, kihúzva magát mosolygott rá. Olyan magabiztosságot sugárzott, én pedig féltő anyai szememmel láttam azt az izgatottságot a csillogó szempárban, amit csak én veszek észre, amikor fél.

Csodacuki nagyfiú lesz – gondoltam magamban.

A kis ünnepséget megvártuk, felvittük a tankönyveket férjemmel, majd búcsút intettünk, és Csodacuki szemében láttam a ragyogáson túl, az „Anyu maradj még egy picit!” – felvillanását.
Nem csodálkoztam, hiszen akkoriban éppen csak átlépte az ovi kapuját utoljára. „Öt meg öt az tíz!” – zengett a fülemben az ovis – ballagós versike.

Csodacuki nagyfiú lett – könyveltem el.

Végérvényesen és visszavonhatatlanul nagyfiú lett. Pont. Ennyi. Délben, amikor mentünk érte, már nyoma sem volt a reggeli ragyogásba cseppentett félelemnek. Ott állt előttünk, csinosan, délcegen. Tele élménnyel.

Tudtam, hogy nagyfiú, de a szívem mélyén tisztában voltam azzal, amit a tanító néni mondott az addigi szülőiken, hogy „ők még iskolapadban ülő óvódások, akiknek át kell szokniuk az iskolához” – és milyen igaza volt.

A kezdeti, majd a későbbi akadályokat is jól vettük, ő pedig csodásan haladt, okosodott napról napra, szívta magába az olvasás, írás, ének, matek tudományát. Magabiztos alapokat építettek a suliban, és ő is egyre bátrabb, merészebb lett. Már láttam rajta a nagyfiús-vagány vonásokat.

Szuper társaság lett, az osztályközösség is építő, barátságos.

Aztán jött valami, amit sosem szabad megismerni a világnak, ám ez a nagy pofon remélem elegendő volt.

A neve Korona-vírus.

Csak remélhetem, hogy nem jön vissza, nem ismétlődik.

Az itthon töltött időben sokat tanultam én is, míg a kisfiam a római számok világával ismerkedett. Megtanultam, hogy nehéz a tanítás, nehéz megtartani még egy olyan gyerek figyelmét is, aki alapvetően érdeklődő. Az osztálynyi gyerekkel biztos nehezebb, szerteágazóan figyelni 20 gyerkőcre, érti-e, tudja-e, kell még vajon a magyarázat?
Ám a húsz gyerek viszi is egymást, látják egymástól, hogy figyelni kell (azt is, ha nem), húzzák egymást, észrevétlen felsegítik egymást, ha elbuknának, s aki tanít annak az élete, hogy tudást csepegtessen a gyermekek fejecskéjébe.

Én csak egy anya vagyok, aki a legjobbat kívánja nem csak a saját, de a „más gyerekének” is. Aki tanító szeretett volna lenni valamikor régen, aki mindig is anya akart lenni zsigeri szinten.
Aki ebben a dicsőséges első évben megtapasztalta, hogy a gyermeke minként szenved a barátok, gyermeki kapcsolatok nélkül.

Csak egy anya vagyok, aki mint tanév első napján is, a ragyogáson túl, abban a szempárban megláttam a rezgő könnycseppet, hogy nem ölelheti meg a tanítóit a kisfiam, és nem láthatja az arcukat a gyermekeknek sem.

Bízom a legjobbakban, hiszek a gyermekekben, s

végtelenül büszke vagyok minden gyermekre, anyára, apára és tanítóra.

Tanuljuk meg szeretni a pillanatokban a jót, ám vegyük észre a fájdalmat. A nehézségeket tegyük könnyebbé, és higgyük el, hogy nincs lehetetlen. Legyen ez ennek az átkozott vírusnak a pozitívuma.

PinkAnyu

(kezdőkép: pexels)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük