Magad hölgyem, ha urad nincsen! Avagy első kalandom a motorháztetővel

Néha bedöglik a kocsi az ember lánya alatt. Jobb esetben, sejti mi a gond. A filmekben ilyenkor olyasmi történik, hogy egy roppant csinos nő, kiszáll a kocsiból, kiteszi a hüvelyk ujját, és 2 percen belül megáll egy remek pasi, és 30 perc múlva már az esküvői tortán veszekednek.

Na az én kocsim rendszerint az udvarunkról nem indul. Ha épp az utcán lennénk, akkor sem vagyok épp a legcsinosabb állapotomban. Mert hát Lorelay a Szívek Szállodájából példát vehetne rólunk a cikin otthonról elindulásból. Szóval egy biztos, ha akarnék sem tudnék bepasizni azokban a pillanatokban, amikor életem két állomása közötti rohanás során cserben hagy a járgányom.

Életem első önálló motorháztető felnyitása sem volt épp elegáns.

Próbáltam feleleveníteni, hogy mit is csinálnak ilyenkor a pasik? Benyúlnak a vezetőülés környékén, valamit megmozdítanak, utána odamennek, kicsit kinyitják, nyúlkálnak, aztán kinyílik. Egyszerű, mint az egyszeregy. Vagy mégsem? A kitámasztót már kinéztem magamból is, de hogy hogy jutok el odáig, azt komoly homály fedte.

Mindennek hálát adtam azért, hogy még a gyerekeim sem láttak, ahogy szemerkélő esőben őrült módjára rángatok egy kallantyút a kocsiban, majd rángatom a motorháztetőt, és ezt ismételgetem olyan 40-szer.

A nyitó kallantyút megtaláltam, és tettem vele, amit kell. Eredménytelenül. Ugyanazt csináltam, és más eredményt vártam. Ez az elmebajnak ugyebár a fő tünete, de nem volt jobb ötletem.

Ekkor megszántak az égiek, és máshogy kattant az a vacak. Tudtam hogy beljebb vagyok egy lépéssel. DE, még közel sem jutottam közelebb a mindennél jobban vágyott motorhoz.

Mert itt jön a matatás rész, ahol el sem tudtam képzelni, hogy mit keresek valójában.

Húzogattam a kezemet jobbra balra, amennyire a szűk résen tudtam fel le is kalimpáltam az ujjaimmal, és a sírás széléig vergődtem, mert totál nem tudtam mi is az, ami segíteni fog szorult helyzetemben. Aztán meglett. Olyan magától értetődő volt, hogy nem is értettem, hogy nem akadt bele addig a kezem.

És akkor tárult a szezám. Nem is tudtam,

hogy a szabad motor látványának ennyire fogok valaha örülni.

Ha lett volna nyaka, tuti beleugrom. Kitámasztottam azt a pöcköt, miután megtaláltam a neki szánt lyukat, és álltam, csodáltam fantasztikus művemet.

Persze a feladat java még hátra volt, de az már egy következő poszt.

Konklúziónak annyit javaslok minden nőtársamnak, hogy próbálja meg kinyitni

csendes magányában a motorháztetőt, hogy szorult helyzetben ez elegánsan menjen.

Épp annyira, amennyire nekem másnap sikerült, mikor a kocsi természetesen újra cserben hagyott, és egy huszonpár éves srácot nyűgözhettem le bravúros szakértelmemmel.

Rossel Szilda

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük