Harmadik hete tart egy ország szobafogsága, és egészen különleges folyamatok vették kezdetüket. Csendesen figyelek.
Világ életemben szerettem saját családom biztonságát arra is alapozni, hogy az alapvetően szükséges dolgokat akár magam is elő tudom állítani. Növényi tej, bonbon, textil szalvéta vagy épp mosható pelus. Az én életemből ez nagyon kikopott az elmúlt időszakban. Sok ponton cibálták meg az elmúlt évek eseményei az elveimet, értékrendemet.
Az elmúlt hetek hatására azonban társadalmi szinten komoly élénkülést tapasztalok ezen a fronton, amit örömmel látok, hisz azt bizonyítja, hogy kritikus tömeget tesz ki azon emberek csapata, akik a megoldást keresve mennek előre. Valójában a suli folyamatait is inkább az élet mindenképp, vagy most praktikusan elvégezhető feladatai felé terelném, de ha már erre nincs mód,
legalább a magam örömére én is belefogok valamibe, amit már régóta halogatok.
Kertészkedésbe és kenyérsütésbe.
Szerintem mindenki emlékszik rá, hogy az első hiánycikk a boltok polcain az élesztő volt, és a mai napig az. Bevallom eleinte csak nevettem magamban, hogy ez aztán remek kaland lesz némely konyhában. Vajon hogy fognak sikerülni az első kenyerek?
Tisztán él a kép a fejemben, amikor életemben először sütöttem kenyeret, több mint 15 évvel ezelőtt.
Teljes kudarc.
Makacsságomnak hála, végül lettek mesés kenyerek, kakaós csigák. Még pékműhely-nyitási álmokat is dédelgettem egy időben. Majd kiderült, hogy gluténérzékeny vagyok lánykáimmal együtt. Azóta nem sütök kenyeret.
Teltek a napok, és rengeteg ismerősöm büszkélkedett szebbnél szebb kenyerekkel. Egészen megdöbbentem és észrevettem a szívemben megszólaló féltékenységet, szomorúságot, hogy gluténmentesen ez valahogy teljesen reménytelennek tűnik.
Ezt követte a következő arculcsapás, amikor a hírfolyamomat az egyre dagadó kovászok árasztották el. Na, ha kenyeret nehéz sütni gluténmentesen, akkor kovászt lehetetlen csinálni. Itt már éreztem, hogy konokságom és „csakazértis” természetem komoly feszengésbe kezd.
A lavina beindult, és meg is sült az első kenyerem,
ami minden lázadás ellenére hatalmas sikert aratott a család gluténérzékeny felében.
Este ráleltem egy Facebook csoportra is, ahol csodálatos, és adalékanyag mentes pékáruk készülnek. Kovász is. Úgy éreztem magam, mintha Csodaországba kerültem volna. Tudtam, hogy új értelmet nyer az életem, amint belevetem magam ennek a csoportnak a tartalmába.
Ma már készül is a fermentált gyümölcsvizem, ami a nulladik pont a majdani kovászomhoz. Addig pedig serényen dagasztom élesztővel a kenyereimet, persze csak ha épp hozzájutok.
Nem tudok elmenni azonban azon filozófiai gondolatom mellett,
hogy mekkora csoda minden család számára az otthon készült kenyér.
A “jó kenyér” időt kér. Munkát kér. Figyelmet kér. A kovászos, akkor meg pláne. A mindennapi kovászos kenyér alapja a mindennap beletett munka. Az én kedvenc kenyerem legalább 3 órát töltött a térben azokkal, akik majd elfogyasztják. Abban a hangulatban, abban az atmoszférában, amit épp teremtenek a jelenlévők. Napjainkban ez a legszűkebb család mindenhol. A kovász pedig hónapon keresztül, vagy épp évekig él velünk. Sőt, a baktériumok, amikkel táplálkozik, együtt változnak a család által hazahozott baktériumokkal. És itt most nem a betegségeket okozó baktériumokról beszélek, hanem azokról, akik szimbiózisban élnek velünk. Mert bizony ilyenek is vannak. Olvastam például egy ismerősömnél, hogy a levegőfertőtlenítő készülék használata óta nem fejlődik a kovásza.
Nem szeretnék nagyon ezoterikus magaslatokba repkedni, de a családi kenyér mégis hordoz a lelkemben valami igazán esszenciálisat a családból. Magában foglalja a készülés napjának energiáit, amit utána elfogyasztunk, és táplál minket. Olyan gyors, és egyenes visszacsatolása ez saját változásainknak, amire kevés lehetőségünk van manapság. Az a háziasszony, akinek van rutinja a kenyérsütésben, pontosan tudja, hogy nincs két egyforma kenyér. Lehet ezt a lisztre fogni, a kovászra, és sok-sok fizikailag megragadható tényezőre, és nyilván hatnak is. De biztos vagyok benne, hogy az adott otthon közege, dagasztó hangulata is nyomot hagy az alakuló kenyéren.
Nagy öröm, hogy reneszánszát éli a kenyérsütés, remélem új családépítő, gyógyító szokássá válik sok otthonban, köztük a miénkben is.
Mert a finom ételek titka valahol, az összetevőkön túl a szeretet, amivel készült.
(kezdőkép: unsplash)
