,,Nem fél, hogy megfullad az a gyerek??” Hurcianyu – Banya: 1-0

A zord tájat néztem, a morcosan mellettem elsuhanó várost, így csak viszonylag későn vettem észre, hogy szúrós tekintettel engem vizslat.

De mikor észrevettem, már tudtam. Ezt megint nem úszom meg. Jön a veszekedés.

Vártam hát. Nem kellett sokat. Egy megállót haladtunk, a Jászai Mari teret mondták be épp, mikor megszólalt:

– Nem fél, hogy megfullad az a gyerek? – mutatott a  morcos hölgy a kicsire, aki kendőben felkötve rajtam szunyókált. A szokásos bevezetőre szokásos választ adtam.
– Nem, nem félek.
– De honnan tudja, hogy még él?? Nem is látja az arcát! A sapka is takarja, meg teljesen oda van passzírozva. Borzalom. Nem is tudja, lélegzik-e!

– Hát, az előbb még mozgott, gondolom él.
– Gondolja? – hápogott a szúrós tekintetű. – Nagyon felelőtlen, ostoba dolog így bánni egy kicsivel! Így odanyomorítani szerencsétlent. Az arca se látszik. Leveszem róla azt a sapkát. – nyújtotta a kezét. Arrébb léptem, s bár elindult bennem az ideg, még igyekeztem a jobbik modoromat használni.
– Tessék elhinni, jó neki ott.

– Egy gyereknek egyenes háttal, a babakocsiban, kinyújtva lenne a helye. – folytatta a gyermekek védőszentje. – Így árt a gerincének. Ha egyáltalán meg nem fojtja.

Micsoda anya maga!

– háborgott, és közben folyamatosan felém, illetve a baba feje felé nyúlkált.

Mindenáron a sapkát akarta.

Nem.    Fullad.    Meg.    – kezdtem elveszíteni nyugalmamat. Itt már idegesített a hölgy, akit akkorra  magamban lenyanyáztam. Az ajtóhoz léptem, onnan szóltam vissza.
– De ne tessék aggódni! Ha mégis megfulladna, majd szerzek egy másikat!

Mindent megért az arckifejezése.

K.O.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.