Sosem akartam gyereket, mégis szültem. Hogy megbántam-e?

Ha 5 évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy mostanra lesz egy bő 2 éves lányom, kiröhögöm! És felháborodok! És kikérem magamnak!

Ha pedig most valaki azt mondaná hogy 5 év múlva 2 gyerekem lesz, ugyanígy reagálnék.

Szóval van, ami örök az én esetemben. Az a mentalitásom, hogy nekem senki ne mondja meg, hogy mikor és mit fogok csinálni, hogy hogyan éljek, hogy mit tervezzek. Mert azt én úgyis tudom! És amit én megmondok, az úgy van! Vagy mégsem?

Szóval a történetem ott kezdődik, hogy sohasem akartam gyereket. Nincsenek emlékeim arról, hogy babákkal játszom, hogy tátott szájjal figyelem a babakocsit tologató nőket és kisgyerekként sem álmodoztam sohasem esküvőről, babavárásról.

A legtöbb kis barátnőmet, ha megkérdezték, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, kapásból jött a válasz, hogy fehér, habos-babos ruhás menyasszony és anyuka.

Hogy én mi szerettem volna lenni? Gőzöm nincs, mindig más: villamosvezető, állatsimogató, régész. Éppen, ami felkeltette a figyelmemet.

De anyuka? Na, az sosem szerepelt a terveim között.

Aztán amikor már huszonéves voltam és szintén egyre többször hallottam a kérdést a csajos társaságban, hogy ki mire vágyik jobban: férjre vagy gyerekre (amúgy a válasz a legtöbb esetben a gyerek volt), akkor én továbbra is csak vakartam a fejemet, hogy tényleg ez a két opció van, amire a nőtársaim vágynak?

Sosem voltam egy karrierista, törtető némber, de olyan opció miért nem volt, hogy ügyvezető igazgató vagy vállalkozó? Vagy olyan kérdés, hogy mi tenne boldoggá? Nekem kapásból jött volna a válasz, hogy egy jó pasi, egy jó fizetés, sok utazás, jó társaság.

Ja, hogy gyerek? Isten ments!

Végül megismerkedtem a későbbi férjemmel, akihez valami csoda folytán bő 1 év ismeretség után hozzámentem (na jó, igazából a bank „házasított” össze minket a lakáshitel miatt, de ez egy másik történet). Túlzás lenne azt mondani, hogy végre beteljesült az álmom, de így utólag, 8 év házasság után már nem bánom. Sőt!

Sokszor szoktam húzni a férjemet, hogy elvehetne még egyszer, hogy csaphatnánk egy olyan esküvőt, ahol mi is jól érezzük magunkat. Mondjuk Hawaii-on, kettesben. Mármint hármasban, mert most már hárman vagyunk.

Mert igen, minden ódzkodásom, tiltakozásom és józan eszem ellenére, vállaltam gyereket.

Hogy megbántam-e? Sokszor!

Hogy őszintén megbántam-e? Nem!

Hogy boldog vagyok-e, hogy megszültem őt? Igen!

Hogy szeretnék-e még egy gyereket? SOHA!!!

Jelenleg úgy érzem, hogy a kislányom kimaxolja a toleranciámat és a tűrőképességemet. Illetve baromira örülök, hogy már ilyen nagy!

És nem kezdeném újra a rengeteg, értelmezhetetlen gyereksírást, amit állítólag idővel megtanulsz megkülönböztetni, hogy most éhes, vagy fáradt, vagy fáj valamije, de én csak odáig jutottam, hogy nagyon sír, rohadtul bőg, hogy keservesen üvölt, vagy hogy a jó büdös életbe, mikor hagyja már abba, bármi baja is van?!

Végre nagyjából átalszom az éjszakát, még ha ez csak 6-7 órát is jelent, mert olyan kislányt kaptam, aki nem szereti azzal tölteni a méregdrága idejét, hogy aludjon. De legalább már nem 6 órát alszom 2-3 részletben, és bár korábban sosem gondoltam volna, de hetekig tartó napi 6 órás alvással is egész jól el lehet éldegélni.

Túl vagyok a szoptatási-hozzátáplálási macerán, és ezért is nagyon hálás vagyok.

És még sorolhatnám napestig, hogy miért örülök, hogy terveim szerint soha többet nem kell pl. napi 6-7 pelenkát lecserélnem.

DE! És itt jön a nagy DE!

Lassan 2,5 éves a lányom. Amikor éppen nincs rajta a hisztis-bolondéria, irtó cuki. Ahogy rám néz, és a szeme sem áll jól! Ahogy elém fut a bölcsiben és csüng rajtam, mint egy kismajom. Amikor átölel, és azt mondja:Szeretlek Anya!

Az azért olyan jó érzés! Ez most már az a korszak, amire azt mondom, hogy hiányozni fog 5 év múlva.

Szóval próbálom a rengeteg vicces, megható pillanatot minél jobban magamba szívni,

hogy majd felidézhessem őket később.

Mert öt év múlva már egy 7 éves, iskolás nagylányom lesz. Tíz év múlva egy 12 éves, kamasz fruskám.

Aki egyke lesz! Mert én azt mondtam!

Azanyja

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük