A legutóbb megjelent írásom nagyon sok olvasót késztetett arra, hogy reagáljon az ott leírtakra.

Kaptam hideget-meleget, volt, aki hiánypótlóként jellemezte a cikket, volt, akit teljesen felháborított az írás, volt, aki teljesen azonosulni tudott az olvasottakkal, és volt, aki számon kérte rajtam, hogy egy ilyen ember minek szült gyereket.

Azt gondolom, hogy ha egy téma ennyire megosztó, akkor azzal mindenképpen foglalkozni kell, hiszen nem véletlenül váltott ki ennyire szélsőséges érzelmeket, indulatokat az olvasókból.

Ezen kívül szeretnék a kommentekre válaszolni, „megvédeni” magamat, bár

nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kéne.

Mégis szeretnék helyre tenni egy-két dolgot, hiszen valóban a cikk egy időben kiragadott életérzést mutatott be, és sokan csak ez alapján ítéltek meg, vagy éppen ijedtek meg attól, hogy mi vár majd rájuk.

Szóval.

Felvállalva azt, hogy a lányom születését követő egy év, azon belül is az első három hónap életem legsötétebb időszakai közé tartozott, írtam meg ezt a cikket.

Hogy miért?

Mert baromira egyedül érezem magamat akkor. Úgy gondoltam, hogy nagyon komoly problémák vannak velem, ha ennyire nem vagyok „boldog” anyaként. Ha csak egyszer is olvastam volna hasonló írást, már nem rágott volna belülről az örökös lelkiismeretfurdalás, és már egy kicsit könnyebb lett volna, ha tudom, hogy mások is megszenvedték az első időszakot. Azóta sok ember köszönte meg nekem, hogy írok az anyaság árnyoldaláról is, mert így tudják, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel.

Ráadásul látják, hogy most, két év elteltével milyen remek viszonyom van a lányommal, és erőt tudnak meríteni belőle, hogy ha én, aki ennyire mélyen voltam, most így tudom szeretni a lányomat, akkor számukra is van remény.

Amúgy őszintén irigylek minden nőt, anyát, aki az első időszakot egy rózsaszín tündérmeseként élte meg. Tőlük csak annyit kérek, hogy tegyék össze a két kezüket és legyenek hálásak azért, hogy valószínűleg egy nyugodt, mosolygós, jólevő, jólalvó babát kaptak, vagy csak rendelkeznek annyi önuralommal, önfeláldozással és önzetlenséggel, amivel én sajnos nem rendelkezem.

Hogy emiatt rosszabb ember lennék? Lehetséges, bár nem gondolom. Egyszerűen csak valószínűleg nekem más erősségeim vannak.

Hiszek abban, hogy mások vagyunk, hogy más dolgokat esik nehezünkre elviselni, vagy megtenni. Én úgy látom, hogy nagyon komoly baj van a világgal, mert a legtöbb ember gondolkodás nélkül pálcát tör mások feje felett. Különösen, ha a téma az anyaság.

Voltak olyanok, akik bár nem tudtak azonosulni az akkori érzéseimmel, mégis díjazták az őszinteséget és nem ítéltek el. Nekik külön köszönöm, hogy rendelkeznek ennyi empátiával és elfogadással mások iránt, hogy nem csípőből ítélnek meg valakit.

Bevallom őszintén, a gyerekem születése előtt én is hajlamos voltam kritizálni azokat a szülőket, akik például egy buszon üvöltették a gyereküket, vagy éppen a boltban hagyták, hogy a gyerekük földhöz vágódós hisztériát nyomjon le.

Most bezzegezhetnék, hogy nekem meg ilyet nem csinál a gyerekem, esetleg, hogy én meg azt nem tudom, hogy milyen az, amikor két foga jön egyszerre a gyereknek, minek azt túlreagálni… de nem teszem.

Hálás vagyok, hogy én kb. a hasfájóssággal „letudtam” a rosszat, és azóta a mindennapi apró bosszúságokon kívül, nincsen gond a gyerekemmel.

Én tudtam, hogy a gyerek első egy éve nagyon nehéz lesz számomra. És hiába is készültem rá lelkileg, úgy gondolom, hogy arra, hogy folyamatosan fáradt és álmos vagy, ráadásul össze vagy zárva egy kis élőlénnyel, aki folyamatosan sír, bármit is csinálsz… szóval erre nem lehet felkészülni.

Többen írták, hogy depressziós lehettem. Akkor és ott ez nem fogalmazódott meg bennem, csak végtelen fáradtságot, kimerültséget, és a tehetetlenség miatti dühöt éreztem. Így utólag visszagondolva lehetséges, hogy mégis utolért engem is a szülés utáni depresszió.

Szerencsére a hasfájósság 3 hónaposan elmúlt, a kislány egyre többet és összefüggőbben aludt éjszakánként, illetve nagyon sok segítséget kaptam rokonoktól, barátoktól, így kilábaltam ebből az állapotomból.

Többen hiányolták azt is, hogy nem mondtam ki azt, hogy mégis megérte ez az egész, és szeretem a lányomat.

Ez az írás egy akkori „pillanatképet” tükrözött a lelkivilágomról, és akkor és ott valóban nem éreztem úgy, hogy megérte ez az egész!

Hogy most mit mondok bő 2 év távlatából?

Hogy a lányomat szeretem a világon a legjobban, hogy jó anya vagyok, akinek van egy boldog, szép, okos kislánya. Ettől függetlenül is

viszont képes vagyok reálisan azt mondani,

hogy nem élném át újra azt az első pár hónapot.

Sok dologra megtanított az anyaság, sok mindent másképp látok ma már. Tudom, hogy a dolgok nem fehérek, vagy feketék. Tudom, hogy ha látok egy nőt, aki üvölt a gyerekével, nem gondolom kapásból rossz anyának, hanem a pillanat törtrésze alatt átfut az agyamon, hogy lehet, hogy hónapok óta nem aludta ki magát, hogy lehet, hogy a gyereke éppen a hiszti- és dackorszak kellős közepén van, vagy csak szimplán emberből van, és rossz napja van.

Én is egy ember vagyok. És mint ilyen, nem tökéletes.

Ha a férjem és a lányom megbocsájtották nekem, hogy rosszul éltem meg azt a bizonyos első időszakot, kérem az olvasókat, hogy ők is nézzék el ezt nekem.

Azanyja

(kezdőkép: pexels)