Virtuális ölelés minden fáradt anyának

 

Lehet, sőt, biztos is, hogy egyikünk sem tökéletes.

Mindannyiunknak vannak jobb és kevésbé jobb napjai…

Ha éppen úgy érezzük, hogy semmire nem vagyunk jók, pocsék munkát végzünk anyaként, társként és nőként és egyébként is, a reménytelenül tornyosuló feladatoknak valahogy soha nem érünk a végére és az egész anyaság egy (számunkra) lehetetlen küldetés, nos, akkor érdemes most tovább olvasni. 

 

Először is, gondoljunk csak bele: ha nem váltunk volna anyává, nem nehezednének ránk ezek a terhek, de egy vagy több, tökéletes pici emberrel kevesebb élne ezen a Földön.

Anyaként mi vagyunk azok, akik ösztönösen próbálják megvédeni a családtagokat az érzelmi sérülésektől, a legjobb tudásunk szerint kiállva mellettük bárkivel, bármivel szemben. Vigyáznunk kell magunkra, hogy ezt sokáig megtehessük.

Csak mi tudunk varázspuszit és gyógyító ölelést adni: ugyan, ha mi nem lennénk, ki mulasztaná el a fájdalmakat?

Mi vagyunk azok, talán az egyetlenek ezen a világon, akik feltétel nélkül, úgy szeretjük a gyermekeinket, ahogy vannak. Minden hibájukkal és egyediségükkel együtt lehet, hogy csak mi látjuk meg a bennük ragyogó tökéletességet. 

Akárhogy is, ez a sok energia, amit a gyermekeink nevelésébe teszünk, meghálálja magát. Lehetséges, hogy a nehezebb időkben azt érezzük, hogy ha a falnak beszélnénk, hasznosabb lenne… De mi mégsem a falnak beszélünk és végül a gyermekünk mégiscsak jobb emberré válik majd ezáltal.

Mi vagyunk azok, akik meglátjuk a gyermekünk egyetlen szava, mozdulata vagy éppen a mozdulatlansága mögött azt a seregnyi érzelmet és gondolatot, melyek kavarognak benne. Soha, egyetlen ember sem fogja úgy ismerni őt, ahogyan mi: és ez számunkra is hatalmas ajándék.

A hangulatunkkal, törődésünkkel, szeretetünkkel esélyt kapunk arra, hogy a gyermekünk egy-egy percét, napját vagy akár az egész életét boldogabbá, jobbá tegyük annál, mint amilyen az a mi jelenlétünk nélkül lehetne. Egyetlen ember mosolyára sem vágyik úgy egy gyermek, mint az édesanyjáéra és milyen jó érzés is látni, ahogyan a puszta látványunktól felderülnek a szeretett arcok.

 

Ne feledjük hát: nekünk van miért talpon maradni, küzdeni, mosolyogni.

És minden egyes napon van miért hálásnak lenni.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.