Az életem aláfestő zenéi – Egy dolgozó lány naplójából

Azt hiszem, tök hitelesen tudnék filmszerepeket eljátszani.

Ha jól belegondolok, akkor tulajdonképpen szinte minden egyes fontos cselekvésem közben hallani vélek némi aláfestő zenét. Nevezzetek teátrálisnak – vagy komplett dilinyósnak -, de így van.

Például, amikor hajnalonta kikommandózok a kávéfőzőig 

(hogy a Fiúk ne ébredjenek meg, extra halkan) és lefőzöm az első kávét,

az első (egyedül bevitt) kortynál tisztán hallom az AC/DC-től

a Back in Black-et.

Azt nem mondom, hogy úgy is érzem magam (mármint, akkora királynak), mint a Vasemberben Tony Stark érzi magát, de majdnem.

Amikor pedig a munkahelyemen végzem a stratégiailag roppant fontos feladataimat, néha felcsendül a fülemben a ,,Mission Impossible dallam”. 

És kajánul mosolygok is egy-egy sikeres projekt után, mert nincs lehetetlen, csak tehetetlen, HAHAAA!

Vannak azért neccesebb pillanataim is,

olyankor dúdolja a belső hang a Cápa zenéjét, vagy

az I will survive-ot.

Az igazán nagy momentumok viszont – mint az, amikor vasárnap 4-kor némi csúszással, takarítás után leteszem a család elé a húslevest – Pavarottit érdemelnek.

Abból is a leghangosabbat.

Hogy őrült vagyok-e?

Persze.

De vicces őrült!

V.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.