You are currently viewing A hajam a földre hullt…

A hajam a földre hullt…

  • Olvasási idő:olvasási idő: 5 perc
  • Bejegyzés kategória:#egyésmás
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

Alapvetően minden kislány nőnek született…

Szokták kérdezni: mégis mitől nő egy nő? Ha a külsőségeket nézzük: a szép haj, szép bőr, formás mellek, popsi, lábak. Persze ez tényleg csak a külső, a felszín.

De mi van akkor, ha közbejön valami? Ha beüt az, amire senki nincs felkészülve?

Az a nap örökre beleégett az emlékezetembe. Sok vizsgálaton, és több hét várakozáson voltam már túl, mikor megcsörrent a telefonom. Személyes találkozót beszéltünk meg…

Másnap a klinikán azt kérte a doktornő, üljek le. Ekkor már tudtam: baj van!

Azt mondta, amit egy nő sem akar hallani, ami millió nő rémálma.

A diagnózis: mellrák!

Az utána elhangzó mondatokból semmit nem hallottam meg. Szétnyílt alattam a föld. Remegni kezdtem és elcsuklott a hangom.

Vártam a műtét napját. Próbáltam felkészülni arra, hogy a testem meg fog változni.

A formás mellem – ami pár hónappal korábban még a legédesebb táplálékot adta az 1 éves kislányomnak – már csak árnyéka lett önmagának.

Aztán újra vártam… 3 hét, 21 nap, 504 óra. Borzasztó lassan telt el…

Kemoterápia és sugárterápia, mondták ki az ítéletet. Azt hiszem akkor, abban percben megállt az idő.

Az úton hazafelé a könnyeimmel küzdöttem.

Nem értettem semmit. Nem tudtam semmit.

Elvesztem.

Édesanyámmal mentem el parókát próbálni. Akkor borultam ki igazán, mikor egy rövid fazon a fejemre került. Anyu szeme pedig csillogott! Mintha menyasszonyi ruhában látna. Kitört belőlem a sírás, és legszívesebben kirohantam volna az üzletből.

A hajamat november elsején vágtuk le, meg kellett gyászolni… Mély levegőt vettem és hagytam, hogy megtegyék. Az imádott hajzuhatag vízesésszerűen omlott a földre.

Kislányom ugyanazzal a mosollyal fogadott, és azt mondta: Anya szép.

Akkor, ott megszakadt a szívem…!

Onnantól gyűlöltem minden hétfőt, mert aznap folyt a méreg. Éreztem ahogy áramlik a testemben. Számoltam a perceket, órákat, mikor mehetek haza.

Nem tudtam enni, nem tudtam aludni. Megszűnt az éjjel, a nappal, azt sem tudtam milyen nap van. Csak hányni tudtam.

Sokszor, mikor végre elaludtam, jött a kislányom. Próbáltam kinyitni a szemem, de nem ment. Csak a sírását hallottam, de azt is olyan tompán.

Hetekre elszakított bennünket a betegség!

Minden nap a másnap reggelt vártam, mert az azt jelentette megéltem a következő napot.

A sápadt bőröm és a lefogyott testem már könyörgött, hogy legyen vége! Vagy így vagy úgy…
Csak legyen könnyebb!

Egy idő után végleg azt éreztem, elfogyott az erőm. A lelkem sértett volt, a testemet megerőszakolták.

Ahogy teltek a hetek, lassan mintha kisütött volna a nap. Tudtam enni pár falatot és meg tudtam ölelni a családomat.

Néha már mosolyogtam.

Egyszer-egyszer megálltam a tükör előtt és jó alaposan megnéztem magam. A sok heg a testemen mutatta, mennyire erős vagyok.

Aztán, egy nap új mellek köszöntek vissza. Akkor, a sokadik műtét után, kitör belőlem a sírás.

Mintha a 3 évig átélt fájdalom egy picit enyhült volna.

A tükörből egy újjá született ember nézett vissza rám. Megjártam a poklot, de kibírtam.

Ott voltam én a tükörben. Egy édesanya, egy feleség… egy igazi, erős nő.

K.

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?