Még abból az időből ismerem Kapolcsot, amikor kisebb volt, csendesebb, amikor még csak próbálgatta szárnyait, és nem suhant olyan magasan és szélesen, mint manapság.

Láttam Hobót szenvedélyesen dalolni az éjszakában, ahogy villogtatta a szemét, kidüllesztette a lelkét, mindent beleadott a versek eléneklésébe. Igazi libabőrös élmény volt, a mai napig nem felejtem.

Láttam Rudolf Péter és Nagy-Kálóczy Eszter És Rómeó és Júlia című darabját, aminek eredetiségétől, kreativitásától, és attól, ahogy gigászi szellemi és fizikai munkával két emberként jelenítenek meg egy színtársulatot, tátva maradt a szám.

Hallottam még itt annak idején fellépni mágikusan szomorú Dévényi Ádámot. Az este hangulata azóta is elkísér: a szövegek és a zene nyers őszintesége, és az a sajátos sanzonos-meseszerű hangulat, ami körüllengte őt.

Voltam itt saját versemet felolvasni

Palya Bea udvarában, akinek lénye az egész helyet kiszínezte,

élettel töltötte meg.

Meghívott Lackfi János is saját versudvarába, ahol vele és Radványi Balázzsal léphettem fel, szívbizsergető pillanatokat élhettem át mellettük: zene és költészet egymás kezébe kapaszkodott, hogy elinduljon egy új, ragyogó ösvényen.

És persze itt láttam először

Szabó Balázsékat is játszani, akiket addig

csupán felvételről hallhattam.

Csak álltam egy fának támaszkodva, és figyeltem a csodát: miként változik az a meghitt, addig csak az én fülemben és lelkemben lüktető, intim zene, hirtelen ragályosan vidám, közösségi muzsikává, amibe mindenki belecsimpaszkodhat, és felrepülhet vele egészen az égig.

Panoráma-színpad, Harcsa Veronika udvara, Szirtes Edina Mókus udvara, Hobo-klub, Kaláka versudvar, Momentán udvar, a Magyar Nemzeti Filmarchívum, és még sorolhatnám.

Hirtelen nem is tudom, hogy leszek képes megoldani,

hogy egyszerre több helyen legyek, annyi jó program lesz idén. Is.

De amit a legjobban szeretek a Művészetek Völgyében, az nem is a sok színes, igényes, gyerek és felnőtt program, hanem a találkozások, beszélgetések, és persze a lelassulások.

Ha nem érünk oda egy programra, nem baj, iszunk egy jó fröccsöt, és hallgatjuk a kabócákat. Ha elszakadt a papucsunk, nem baj, mezítláb ballagunk át a másik helyszínre. Ha elfáradunk, stoppolunk, ha nem vesznek fel, leülünk az út szélére, hogy bámuljuk a csillagrajzást.

Kapolcson nem rohanni kell, és célirányosan élni,

hanem komótoskodni, és csak úgy lenni.

A „levés” művészetét lehet itt elsajátítani, ha elég ügyesek és nyitottak vagyunk hozzá. Hogy milyen az, ha sok szép, kis jelen van egymás mellett, hogy Dévényi Ádám egyik gyönyörű dalát idézzem.

Végezetül pedig álljon itt egy vers, melyet egyik kapolcsi tartózkodásom során írtam.

(Vigyázat, a szöveg ironikus, vicces részeket is tartalmazhat, kéretik nem komolyan olvasni!)

 

Kapolcsi altató

Lehányja két sörét a lány,

Lehányja kisfröccsét a csaj,

Ponyva alatt alszik a pár,

Nem veri őket fel ricsaj.

Ládára zúgó fejet hajt,

Rekeszre meg hasát teszi,

Mire felkel, örülhet majd,

Hasizma kockás lesz neki.

A Csigabusz is aluszik,

Ablakán turhás látomás,

Alatta rúzsfoltos puszik,

Ülésén nagy firka: „Tamás”.

Alszik a sátron a kabát,

Szárad a tanga, a boxer,

Csipesz nélkül, mily balgaság!

Szállnak is már, mint két fokker!

Szundít az ördögbot, jojó,

A buzogány, a kislabdák,

A rasztatincsből nőtt folyó,

A jó dumák, a szép hanták.

A távolságit, e batár

Buszt, még elcsípheted, és lesz

Helyed is. De mért mész te már?

Hív a tánc, és hív a pálesz.

Tűzoltó jön, ha lelked ég,

Juhász, ha túl vadakat szólsz,

És ha ez még mind nem elég,

Hát hallgasd meg a versimprót!

Fotók: Éles Balázs

Finy Petra