Annyiszor gondolkodtam már, hogy mi a baj velem. Negyven elmúltam és mégsem bírok annyi élettapasztalattal, hogy megfejtsem.

Aztán valamelyik nap bevillant. Tudom már!

A konkrét probléma talán az, hogy megszülettem… Innen indult minden.

Akkor kopogtattam, amikor senki sem várt. Elbizonytalanodott mindenki, főleg az anyám. Bár nagyon sokáig akarta, hogy legyek, mégsem jókor jöttem… Ő igazából az elsős gyermeke mellé már nem nagyon tudott elképzelni egy kisebbet.

Talán ha fiú lettem volna…

Jellemre sem olyan voltam, mint a testvérem, nagyon a sarkamban kellett lenni, eleven voltam. Külsőre is kilógtam a sorból, a sok barna bőrű, barna hajú között én voltam az egyetlen szőke. Hiába volt egyébként minden arcvonásom ugyanaz.

A sokkal idősebb nővérem még általános iskolás koromban

kirepült otthonról. Egyedül maradtam.

Sokszor hallgattam a másik szobából a szüleim ingerült üvöltözéseit. Már amikor otthon volt apám…

Anyám mindent tiltott, nem lehetett semmi újat, meg régit sem… Nem lehettek körülöttem fiúk, mert rossz dolog volt.

Sosem tudtam anyámnak elmondani semmit.

Sosem bíztam benne.

És számtalanszor megkaptam: Bezzeg a nővéred! Hát igen, bezzeg ő…

Nagyon szerettem, ma is szeretem. De a szüleim szemében sosem tudtam felnőni arra a szintre, ahol ő alapból volt, tehettem bármit.

Elvégeztem a főiskolát, mert az ő álmuk mindig az volt. Bár akkor lett volna az ideális, ha a nővéremtől kapják meg azt az ajándékot… De sebaj, így is jó. Egyik diplomás már.

Arra vágytam, hogy szeressenek, hogy érezzem azt, amit az osztálytársaim, barátaim meséltek, hogy beszélgetnek a szüleikkel. Sosem jött el az a nap.

Aztán találkoztam egy fiúval, aki az ő kedvükért levágatta hosszú haját, mert a szüleimnek nem tetszett. Mit mondjak… Imádták. Ő lett a férjem, mert nekem fontos volt, hogy nekik jó legyen.

Sosem mondta nekem, hogy szeret.

A munkám kapcsán találkoztam egy anyám korú nővel, aki hozzám hasonlóan lelkis volt. Vele végre nagyon sokat beszélgettem, amire anyám rájött és a fejemhez vágta, hogy miért és mit beszélek én mással…

Nem szégyellem magam? Nem tudtam, mit kell szégyellni.

Aztán szépen lassan szétesett a házasságom, egy szem gyerekemmel kellett valamit kitalálnom. Mentem anyámhoz, mert hát kiben bízhat a gyermek…

Mondtam baj van, nem bírom tovább…

Tűrni kell – válaszolta. Ő is ezt teszi, apám mellett. Amúgy sem érti mit nyavalygok, olyan nagyon jó ember a férjem.

És nehogy oda merjek költözni hozzájuk, amíg ők esetleg nincsenek otthon… Mondta még anyám.

Ekkor lett elegem.

47 kilósan, egy gyermekkel azt éreztem, hogy mindenki a halálomat várja. Hogy én tegyek pontot a problémák forrására…

De ott volt az az 5 éves, aki ragyogó szemekkel nézett rám, aki tartotta bennem a lelket.

Neki szüksége van rám!

Léptem.

Összepakoltam a kis életemet egy teherautóba és a picikémmel 100 km-el odébb kezdtünk új életet.

Ezzel a lépésemmel bőszítettem fel igazán anyámat. Mindent elhitt, amit akárhol hallott rólam, ha az rossz dolog volt… A jókat nem hitte el.

A falu szája, szégyene… Ez megint én voltam.

Gyorsan ügyvédhez rohant, kitagadott. Azt állította, drogosok közt élek, gyerekemet sanyargatom. Ezért a gyermekjólétin keresztül el akarta venni tőlem…

Harcoltam.

Az exemet szerették, majd mikor terhes lett a barátnőm tőle, megváltoztak a dolgok. Hirtelen sürgős lett a válás.

Majd nekem is lett egy párom.

Gyökeresen más, mint a régi. Őszinte, egyenes, hozzám illő. Olyan, akivel kerek az életünk. A gyermekem imádja, ami anyámék szemében negatív…

Nem tudják elfogadni, mert kimondja amit gondol, nem hízeleg, nem azt mondja, amit várnak tőle.

A gyerekem apának szólítja, ami különösen rosszul esik nekik…

Összeházasodtunk, az esküvőnkre meghívtuk őket is. Hosszú idő után újra találkoztam velük.

Köszönés után az első kérdésük az volt: Terhes vagy?… Persze, mert engem csak azért lehet elvenni… Hát nem voltam az.

Azért vettek el, mert szeretnek!

Később született közös gyermekünk is.

Nagyon sokáig fájtak bennem ezek a dolgok. Azt hittem az én hibám, amiért nem lehet szeretni, amiért nem alakult ki köztünk olyan kapcsolat, olyan kötődés, mint más családokban.

Általában a gyereket ítélik el, ha az anyjával rossz a viszonya. Mert anya csak egy van. Még ha ilyen is…

Szomorú tény, hogy amióta semmilyen formában nincs jelen az életünkben, nyugalom van.

Igyekszem más anya lenni, mint amit én kaptam. Úgy érzem, a gimis gyermekem velem teljesen más. Ölelem, puszilgatom, sokszor kifejezem felé mennyire fontos nekem…

Az élet fintora, most sérült gyerekekkel foglalkozom.

Fintor vajon tényleg? Nem tudom.

De jól van ez így!

Vilma