A tükörkép (2.)

A hűvös nyári szellő ébresztőként csapott az arcomba, amikor hajnali kettőkor végre megérkeztem a Keleti Pályaudvarra. Kinéztem magamnak egy szoknyában és nagykabátban ücsörgő nőt, aki egyik cigit a másik után szívta, majd leültem mellé.

Választhattam: vagy egy bulis csaj, vagy másik két fura figura. Belegondolva, sosem számoltam az egyedül utazás veszélyeivel, talán épp ezért sem féltem az éjszaka közepén Pesten bolyongani. Alig tudtam elhinni, hogy újra itt vagyok. Ugyanaz az állomás, mint egy évvel ezelőtt. Ugyanaz a hajnali nyugodtság, amit már nagyon régen éreztem. Hiányzott. Nagyon hiányzott.

Az utca túloldaláról utánam kiabált egy csapat színes ruhába öltözött, balettozó pasi – amennyire érteni lehetett, ír akcentusuk vegyült a bevitt alkohol jókora mennyiségével, ezért csak tippelni tudtam származásukat illetően. Azt figyeltem, hogy vajon az Instagramra készíthettek Boomerang videókat, vagy csak szimplán annyira részegek voltak, hogy ugyanazt a balettmozdulatot csinálják újra és újra.

-Szia, do you speak Hungarian? – fordult felém a bulis csaj.

-Szia, igen – válaszoltam meglepetten.

-Nem tudod hánykor nyitják ki ezeket az ajtókat? – kérdezte az idegen csaj, nagyot szippantva a már alig parázsló cigarettájából, majd köhögve kifújva a füstöt, folytatta – Befagyott a p*csám is .

-Ha jól emlékszem fél négykor – válaszoltam nagyon erősen koncentrálva arra, hogy még véletlenül se próbáljam meg felhúzni a szemöldökömet.

-Ja, hát az menő. Amúgy Réka vagyok.

-Alíz, örvendek – ekkor már mosolyogtam.

-Remélem együtt utazunk majd – széles vigyorral a tekintetemet kereste.

Magamban felsóhajtottam “remélem nem”.

-Persze – válaszoltam a tőlem telhető legintelligensebb hangnemben, miközben a kihalt utcát fürkésztem, hátha akad jobb társaságom is.

-Te merre mész? – kérdeztem pár másodperc késéssel.

-Háát lefelé! – válaszolta és elkezdett a bal kezével hadonászni.

Jééézusom. Elnyomtam magamban a kitörni készülő sóhajt. Úgy látom ismételten sikerült beleszaladnom egy okos beszélgetőpartnerbe.

-Te hova utazol? – kérdezte végül Réka.

Gondoltam nem adhatom alább és próbáltam hozzá hasonló választ adni.

-Én pedig felfelé – válaszoltam poénból.

-Na, hát arra meg minek? Mi van ott? Csak szólok, arra még egy taxit sem láttam elmenni. Te tiszta bolond vagy.

-Egy évvel ezelőtt becsukódott előttem egy ajtó. Kíváncsi vagyok rá. – mondtam kellő komolysággal.

-Te egy ajtó miatt utazol izé … felfelé? –  kérdezte tágra nyílt szemekkel Réka.

Nem bírtam tovább. Hangosan felnevettem, de azért belementem a játékba

-Igazából nem csak, mert tudod voltak ott szép ablakok is, divatos dekoráció, minden amit el tudsz képzelni, nekem mégis az az ajtó jár a fejemben – mondtam, miközben azon gondolkodtam, hogy az utca túloldalán levő balett társulat mikor fogja végre feladni.

-Te bolond vagy. Én megyek iszom egyet. Van itt egy sarki kocsma, ismernek ott – mily meglepő! mondtam magamban – velem jössz vagy izéé… továbbra is ilyen lakberendezősdit játszol a fejedben?

-Maradok, köszi. – válaszoltam.

Réka felpattant és elindult volna, ha a táskája nem dönt másképp ezt illetően, és nem borul ki a teljes tartalma a padra. Valahol éreztem a hasonlatot a táska és gazdája között.

Megpróbáltam segíteni neki, de gyorsabb volt mint gondoltam. Átszaladt az úttesten, egyenesen a Hattyúk tava újabb felvonása felé. Hangos füttyszóval fogadták a “művészek”.

A túloldalról még visszakiáltott:

– Hallod, Alíz vagy hogy hívnak téged! Szorítok neked, remélem jó ajtón mész be, már ha ilyen szerencsétlen vagy és egy évet várnod kellett rá.

Elmosolyodtam magamban. Nem is sejthette, hogy igazából mennyire szerencsés vagyok azért, hogy így alakult az életem.

Cardos Anita Tímea

A novella 1. részét ide kattintva olvashatod el >>>

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük