Akitől a lélek gyökeret és lombot növeszt – Kányádi Sándor költőtől búcsúzunk (1929. május 10-2018. június 20.)

Vannak emberek, akik csak rád néznek, és úgy érzed, még a fű is jobban sarjad a tekintetüktől.

Megszólalnak, és a szavuk melege befűt a lelkedben. Mondataiktól pedig újabb és újabb, fényes, égi ösvények nyílnak a felhők erdejében.

Kányádi Sándor ilyen költő volt.

Szavai, mondatai, gesztusai, mosolya az életben való rendíthetetlen hitet sugározta.

Minden olvasóját visszaoltotta a természetbe, lehetett az bármilyen megveszekedett urbánus ember, betonlélekkel. Minden olvasóját visszaoltotta önmagába, kerülhetett az bármilyen távolra is saját lelkétől, meghasonlott belső világgal.

Élni tanítottak a versei.

Az élettel még csak ismerkedő gyermeket ugyanúgy, mint

az életből már kiábrándult felnőttet.

A nyolcvanas években voltam gyerek, a magnószalagok korszakában. A konyhában rendszeresen szólt a zene, leginkább megzenésített versek. Sokszor pedig Kaláka gyerekdalok, melyek közül rengeteg Kányádi Sándor vers volt. Észre sem vettem, és a vers ennek a költőnek és ennek az együttesnek köszönhetően költözött be az életembe.

Weöres Sándor mellett ő vált gyerekkorom egyik meghatározó költőjévé. Ritmust adott a léleknek, zenét a szavaimnak, kikopogta belőlem a bizonytalanságot.

Szerettem a verseit, és mindig szeretni is fogom.

Legyen az egy fakatona, vagy egy vörös villamos, Kányádi versbéli játékai,

üzenetei mindenhová elkísérnek.

Amikor a kollégámnak megnyúlt arccal meséltem a gyászhírt, ő a szokásos, higgadt optimizmusával ennyit felelt:

-Szomorú, de neki legalább, más költőnkkel ellentétben gyönyörű ívű pályája volt, teljes életet kapott, és meg tudta mutatni, mire képes, ha rendelkezésére áll ennyi év.

Hogy mire volt képes?

Csodákra. És akkor igen visszafogott kifejezést használtam rá.

Sorai tündökölnek, tele vannak elevenséggel, és még a legszikkadtabb lelket is felébresztik.

Persze lehet, hogy volna még pár dolog, amelyet szenvedélyesen meg tudott volna énekelni, vagy verseinek leheletével életre kelteni. De attól tartok, azokat a dolgokat már nekünk kell elmesélnünk és továbbadnunk a gyerekeinknek, szeretteinknek.

Nekünk, akik gyerekként Kányádi Sándor versein nőttünk fel, felnőttként pedig az ő verseit olvasva válunk ismét gyermekké. Vagy csak igazán felnőtté.

 

Kányádi Sándor: Volna még

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

Finy Petra

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük