Amazonnak képzeled magad? Menj teljesítménytúrázni!

Szerintem a világ legtermészetesebb mozgásformái közé tartozik a futás és a túrázás.

Mindig mozgásban lenni, menni előre, egyik lábadat tenni a másik után. Teljesen olyan, mint az élet.

Erre a Buddhát is simán verő bölcsességre az én „mini El Camino-mon” jöttem rá.

Meg még nagyon sok minden másra is.

Máris mesélem a megvilágosodásom történetét.

Részt vettem az ország egyik legnépszerűbb teljesítménytúráján.

Az első Gerecse50-et 1982-ben szervezték meg, a Kinizsi100 után a második teljesítménytúraként.

1993 óta létezik 10 és 20 km-es táv is, én pedig jelenleg a 37. szervezett túrán rajtoltam, másik kb. 6000 lelkes természetjáróval együtt. 10 km-t már futottam, a 30 km már betelt, mire jelentkeztem – így kizárásos alapon maradt a 20 km-es táv.

Mi is az a teljesítménytúra?

Az előre meghatározott útvonalat előre meghatározott időn belül kell teljesíteni. Ennyire nagyon egyszerű az egész.

Persze, akkor sem tart senki fegyvert a fejedhez, ha ez nem sikerül, de azért a kitűző, meg az oklevél, meg hogy elmondhatod, hogy bőven szintidő alatt jutottál be a célba, és öt óra alatt végigtrappoltál 20 km-t, az azért elég sok mindent megér.

Na jó, úgy látom, még nem győztelek meg teljesen.

Joggal merülhet fel benned a kérdés, hogy mégis,

miért jó ez az egész?

 

Mert amazonok vagyunk!

És az amazonoknak mindig új kihívások kellenek, melyek igénybe veszik testüket-lelküket.

Mert ki lehet szakadni egy kicsit a mindennapokból, mert másokkal együtt lehet lenni.

Mert ha barátokkal vágunk neki, akkor hatalmas buli az egész,

ha meg egyedül, mint most pl. én, akkor egy hatalmas önismereti út.

Nem vagyok tapasztalt túrázó, így számomra ez a hétvége sok-sok új élményt és felismerést tartogatott. (Az amazonság tényén túl.)

 

Ilyesmiket:

Izomlázas combbal egy 581 m-es szintkülönbségű túrára menni… Hááát, hogy is van a felbecsülhetetlen, meg a MasterCard esete?

Ugye általában úgy működnek ezek a dolgok, hogy ahova egyszer felmentél, onnan jó esetben le is kell jönni. A hegyoldalról lefele pedig tartani magad az egyébként is fájó kis combizmaiddal, nem annyira mókás. Kiváltképp, ha azok az izmocskák 6 km környékén elkezdenek bemerevedni, és jól tudod, hogy a távból még másik kellemes 14 km van hátra.

Ennél már csak az fájdalmasabb egy kicsit, ha ugye tapasztalt híján, a frissen vásárolt túracipőt most próbálod meg felavatni. És mivel felkészült vagy, olyan zoknit veszel bele, ami alacsonyabb szárú, mint maga a cipő. Ugye nem kell mondanom, hogy mire beértem a célba, nem volt a lábamon olyan pont, ami ne fájt volna.

A hétvégén 28 fok volt, és az UV sugárzás is magas volt. Ilyenkor pedig ajánlott napkrémet használni. Ez eddig tiszta. Ám a napkrémet nem csak a karra és az arcra célszerű kenni, hanem a dekoltázsra is, ha utána nem szeretnél egy vöröslő folttal a nyakad körül járni-kelni,napokon keresztül. (Nekem sikerült. Ellenben így már biztos vagyok benne, hogy a 30 faktoros krémem tutira véd, mert a karomnak és az arcomnak nem esett semmi baja.)

Ezek persze mind elhanyagolható kellemetlenségek az élményhez

és a látványhoz képest.

És itt most nem csak és kizárólag a Gerecse szépségeire gondolok, hiszen nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy túrázni azért nem igazán rossz pasik járnak. Egyetlenegy, icipicike kis elhanyagolgató probléma volt a legtöbbjükkel: egy barátnő… Vagy egy feleség… Esetleg egy gyerkőc.

Összefoglalva:

a túra után az egész testem olyan volt, mint egy fájdalomcsomó.

De tényleg.

Nem volt olyan pont, ami ne fájna.

Amennyire természetes maga a mozgásforma, pont annyira természetesnek számított hazaérkezés után a földön fetrengeni 15 percet magzatpózban, nyögdécselve.

De nincs ebben semmi szégyellnivaló.

Ugyanis amazonnak lenni nem azt jelenti, hogy nem fáradhatok el.

Hanem hogy akkor is továbbmegyek, és csinálom.

De csak miután felvettem egy kényelmes cipőt, és aludtam

minimum 10 órát.

H.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük