Amikor anya igazán kétségbeesik…

A minap, amikor mentem a gyerekért az oviba, helyszínelő rendőrökre lettem figyelmes.

Paravánra és kordonra…

Ennyi egy emberi élet? – futott át az agyamon, aztán villámként hasított belém a felismerés, hogy te jó ég már csak ez hiányzott! Ugyanis itt kell eljönnünk hazafelé, még ha sétálva kerülünk, akkor is szembetűnő lesz az utca végen az 5-6 rendőrautó és a sok egyenruhás.

Most mit csináljak? – estem kétségbe.

Sajnos mifelénk az egészségi állapotom miatt, nagyon érzékeny téma a halál. A kisfiam hat évesként már érti, hogy a halál az nagyon is valós, és végleges.

A halál, ami ,,megmásíthatatlan.”

Meg is fogalmazza a félelmét: ,,anyuci, nem akarlak elveszíteni.” Ha valami mesében, vagy filmben valaki meghal, sírva fakad. Ugyan többféleképpen át, és megbeszéltük már, amit el is fogadott, meg is értett. Ám ott, akkor a félelem csillog a könnycseppjeiben.

Tudja, hogy nem szeretnék meghalni, senki sem szeretne. Hiszen gyönyörű ez a világ, s nekem ő a legfontosabb ezen a gyönyörű világon. A mennyországról is meséltem már neki, hogy ott lakik nagypapám, a dédik.

Megérti és elfogadja.

Igen ám, de a beszélgetés egy dolog, míg a halált látni, az már más.

Féltettem őt.

Az óvónőnél rá is kérdeztem, hiszen ő is tudja, hogy milyen érzékeny erre a témára a kisfiam. Tanácsolta, hogy azt mondjam, baleset történt. Ezzel nem hazudok, de megkímélem őt a felkavaró témától.

Amikor elindultunk hazafelé az oviból reszketett a gyomron. Épp a halottszállító ajtaját csukták be, a rendőrök a kordont szedték szét. Szerencsére a paraván már nem állt. de a helyszínelő autók és a fekete szállító autó láttán tett fel kérdéseket.

Hála az óvónéninek magabiztos válaszokat adtam, a halál említése nélkül.  Baleset, helyszínelnek, szabályok, elkerülni a baleseteket…

Amikor a felhők elvonultak a fejünk felől, mellbe ütött, hogy ennyi egy emberi élet.

Pinkanyu

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük