Amikor még tojtam a világ elvárásaira

A gimnáziumban a lányoknak kötelező volt a szertorna.

Annyira élveztem, el nem tudom mondani: billegni a rettenetesen ingatag gerendán, makimajomként lógni őzike-tartásban a felemáskorláton… no de a talajtorna!

Álmaim netovábbja volt. Zenére meghatározott koreográfiát előadni: ilyen olyan bukfenc, meg mittom’ én milyen mérlegállás.

Bevallom: egyetlen másodpercet sem gyakoroltam rá, mert szent fogadalmat tettem.

Végre eljött az osztályozás napja.

Második voltam, az előttem lévő lány becsülettel végigszenvedte az egészet, a maga módján mindent beletett – és totál leizzadva várta az eredményt.

Mikor a tanárnő benyögte neki, hogy „Egyes!”, az még engem is szíven ütött.

– Adrienn, maga jön! – odaálltam a kiindulópontra. – Editke, indítsd a zenét! – és Editke indította. Adrika bevágta magát vigyázzba, majd lelazult.

– Jelentem kész vagyok, Tanárnő! – a mai napig emlékszem az arcára.

– Na ne szórakozzon, Adrienn! Editke, indítsd a zenét! – és Editke indította és Adrika bevágta magát vigyázzba, majd lelazult újra.

– Jelentem, vége a gyakorlatak!

– Eggggggyes! – mondta úgy, hogy abban minden csalódása benne volt. – visszaálltam a sorba és bezsebeltem a többiek röhögését, néhányuk csodálatát, és szerintem az előttem lévő lány gyűlöletét, hiszen ő keményen megdolgozott ugyanazért az egyesért.

Emlékszem, nagyon elégedett voltam magammal, és tudtam, hogy a legjobb úszók egyikeként úgysem bukhatok meg tornából.

Vajon hol vesztettem el azt a lendületem,

hogy amit nem akarok megcsinálni, amellé odaállok vigyázzba

és aztán vidám mosollyal, lelazulva

elhúzok a naplementébe?

Legéndi Adrienn
Vadrienn

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.