Atyaég! Felém repül a csokor

A szingli hölgyek számára az esküvők legizgalmasabb, várva várt pillanata, amikor a menyasszony eldobja a csokrot.

Hisz, mint az köztudott, aki azt elkapja, az lesz

a soron következő boldog ara!

A legutóbbi esküvő, amin idestova egy éve részt vettem, nagyszabású, pompázatos esemény volt, több száz vendéggel, sok csinos, elegáns nővel és fess férfival.

A szertartás és a fogadás egy zöldellő, gyönyörűen feldíszített kertben zajlott.

Még engem is elkápráztatott, aki egyébként nem vagyok híve

a nagy esküvőknek.

Sőt, ha őszinte akarok lenni, általában az esküvőknek, főleg, mivel egyedül érkeztem, épp némi magánéleti hullámvölgyből kifelé kapaszkodva…

A vendégek láthatóan jól érezték magukat, táncoltak, csevegtek, válogattak a svédasztalos ínyencségek között, sétálgattak a kertben, pezsgőztek és nevetgéltek, beszélgettek az ifjú párral, és várták a nők számára oly fontos eseményt.

A menyasszony csokra egy műalkotás volt.

Csodás, rokokó álom apró fehér virágokból, smaragdszínben játszó levélkékkel, gyöngyökkel, és gyöngyházszínű szalagokkal díszítve.

Önmagában is kívánatos kis darab, csodatévő varázsereje nélkül is egy ragyogó ékszer.

De tudván, hogy miután a levegőben leírt röpte végén ismét garantáltan boldoggá tesz majd valakit, értéke valódi kincsekkel vetekedett.

Az ugrásra kész hölgykoszorú egy emberként bűvölte a menyasszony kezében,

mohón követve annak minden mozdulatát.

Amikor végre eljött az idő, az ifjú asszony boldogan mosolyogva fordított hátat az izgatottságtól kipirult arcú nőneműek vibráló csoportjának, és lassan feje fölé emelte a bokrétát.

Az izgalom szinte tapinthatóan remegett a levegőben, minden menyasszony(ön)jelölt próbálta elfoglalni a csokor megkaparintásához általa legelőnyösebbnek vélt pozíciót, a tűsarkak billegtek a pázsiton, a kalapok félrecsúsztak…

Az új asszony pattanásig feszítve a türelmetlenség húrjait,

többször is kacéran meglóbálta feje fölött a csillogó virággömböcskét.

Amikor végre elengedte, az hibátlan ívben kezdett szárnyalni a hirtelen mohó némberekké változott, sikoltozva ugrándozó hajadonok (elváltak, özvegyek) feje fölött.

Az egész lassított felvételnek hatott, és miközben a desszertes asztal mellett tiramisut nassoltam, egyre jobban elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy az egyébként elég jó erőben lévő ifjú feleség

valamilyen rejtélyes okból

épp engem célzott meg értékes kis ajándékával…

Láttam, hogy rohamosan közelít, még villan néhányat a ragyogó napfényben, és pillanatokon belül telibe talál.

Éreztem, hogy elönt az adrenalin, elgyengülök, megroggyannak a térdeim, és minden lélekjelenlétemre szükségem lesz, hogy a fülsiketítő ovációtól kísérve a legutolsó pillanatban, maradék erőmet megfeszítve….

félreugorjak előle.

Epilógus:

Menekülési pánikomban megbotlottam, az asztalterítőbe kapaszkodva hanyatt vágódtam és magamra rántottam az összes tiramisut, a kíméletlen kis csokor pedig az így keletkezett romhalmazba – egészen pontosan a képembe – csapódott.

Most pedig itt térdel előttem ez a fickó, aki anno kikanalazott a desszerthalomból, és egy jegygyűrűt próbál mindenáron rám tukmálni…

Vitális Ágnes

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük