Csak a csend

Akkoriban már régóta nem volt senkim, de titokban, legbelül szerettem volna, ha van.

Jó lett volna találni valakit, aki átölel, fogja a kezem, ha félek… Aki pizsamában, szemüvegesen is szeret. Igen, szerettem volna valakit, aki elfogad, olyannak, amilyen vagyok. Persze, tudom, hogy sablon, de attól még igaz.

Veled már az első beszélgetésünknél éreztem azt a bizonyos ,,Wáó-t”. Mintha mindig is ismertél volna, mintha láttál volna engem. Igazán engem, minden nyavalygós pillanatommal és boldog mosolyommal.

Később jöttem rá, hogy már az első pillanattól elvarázsoltál. Tetszett, hogy mertél beszélni arról, amiről én nem mertem. Magadról.

Nem voltak köztünk tabuk, úgy éreztem, neked bármit elmondhatok. Azt éreztetted velem, hogy különleges vagyok.

Rétegről rétegre bontottál ki a belső falaimból,

addig, amíg már én voltam, egyedül, csupaszon, minden megjátszás nélkül.

Emlékszel? Kérdezted, mitől félek. Azt válaszoltam, attól, hogy ha megismersz minden hibámmal együtt, elhagysz.

Akkor azt válaszoltad, nem tudnád elképzelni az életedet úgy, hogy én nem vagyok a része.

Ha most megkérdeznéd, mitől féltem igazán – amit még magamnak se vallottam be akkor… Tudod, mi lenne a válasz?

A csalódástól. Rettegtem attól, hogy csalódnom kell benned.

Rettegtem attól, hogy reggel nem a te üzenetedre kelek.
Rettegtem attól, hogy fel akarlak hívni, de te már nem fogadod a hívásom.
Rettegtem attól, hogy minden szembejövő fiúban téged látlak.

És rettegtem a szerelemtől is.

– És te mitől félsz? – kérdeztem tőled.

Nem válaszoltál. Közénk telepedett a mély csend. Megborzongtam.

– Azt szeretnéd, hogy vége legyen? – kérdezem tétován, suttogva.
– Egy idő után úgysem működne. – mondtad. Aztán nem szóltál többet.

És én hallottam, ahogy a nyomasztó csendben valami szilánkosra törött.

Nem maradt más, csak a csend és a szilánkok.

Pongi

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük