You are currently viewing Csak bele akarok mosolyogni a világba

Csak bele akarok mosolyogni a világba

Hazafelé tartottam a munkából. Rossz napom volt, megint.

Feszült voltam és siettem, hogy minél előbb hazaérjek, védelmező közegben lehessek, és megnyugodhassak.

Utáltam a világot, és benne mindent.

Aztán szembejött egy lány, fülig ért a szája,

szinte beleharapott a világba óriási mosolyával.

Mérges kedvemben még ez is idegesített. Minek nevet ilyen piszkosul direkt módon? Minek dörgöli az orrom alá, hogy neki milyen jó napja van?

Ettem magam még egy pár pillanatig, aztán rájöttem, hogy nem ő a furcsa, hanem én.

Miért zavar, hogy más jókedvű? Miért irritál, ha másnak összejött a napja? Miért ugrok az emberek érzelmeire negatív reakcióval?

Én nem ilyen lány voltam. Én pont az a mosoly voltam, aki az imént elment mellettem, és akire most bosszankodva vetettem lopott pillantást.

Szóval ilyen azon a bizonyos „életunt” oldalon állni – gondoltam. Ahol minden színtelen és problémás. Ahol könnyebb mindenkire csúnyán nézni, aki jobb helyzetben van. Ahol rá kell jönnöm, hogy a sok feszültség és stressz elnyelt és legyőzött. Ahol én is az a szürke, orrát lógató arc lettem a tömegközlekedésben, amilyen soha az életben nem akartam lenni.

Idegesít, ha a másik mosolyog?

Mi lenne, ha inkább én is mosolyognék?

Mi lenne, ha legyőzném a démonokat, a hitetlenséget, az energiavámpír munkámat, az irigységet és az értelmetlen utálkozást?

Mi lenne, ha én is ugyanaz a lány lennék, mint egykor, és egyszerűen csak belemosolyognék a világba?!

Légrádi Júlia

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?